Illés László - József Farkas szerk.: „Vár egy új világ" (Tanulmányok a szocialista irodalom történetéből 4. Budapest, 1975)
Krystyna Sierocka: A lengyel emigráció irodalmi tevékenysége a Szovjetunióban 1918-1939 között
ségük és tévedésük ellenére mégis óriási jelentőségű volt az a küzdelem, amelyet ezek a színházak sokszor kedvezőtlen körülmények között a lengyel forradalmi színpadért, az új néző neveléséért vívtak. Két generáció A Szovjetunióban élő lengyelség kulturális fejlődésére a 30-as években, a többi nemzeti kisebbség fejlődéséhez hasonlóan a stabilizáció és az autonómia sajátosságai nyomták rá bélyegüket. Ennek meghatározott következményei voltak. Nem volt ugyanis mindegy, hogy a kultúrmunkásoknak vagy íróknak melyik csoportja kapta meg a hivatalos támogatást, a kisebbség körében fellépő áramlatok közül melyiket ismerték el helyesnek, milyen rendezvényt támogattak anyagilag és szervezetileg. Ebben a helyzetben a ,,fiatalok"-nak voltak a legnagyobb esélyei. Lelkesedésük, lángolásuk, s az a tény, hogy a Szovjetunióban nevelődtek, eredményezte, hogy az ő alkotásaikat különösen támogatták és ösztönözték. Ezeknek az éveknek az irodalmi vitáiban és érvelésében mind gyakrabban jelentkeznek az „öregek" és „fiatalok" egymással szembeállított fogalmai. Ezek a fogalmak két meghatározott csoportot körvonalaztak, amelyek ugyan belsőleg nem voltak egységesek, semmilyen intézményesített jellegük nem volt, mégis egy sor alapvető kultúrpolitikai kérdésben elég világosan elkülönültek egymástól. Ezek a viták azonban nem nemzedéki jellegűek voltak, itt inkább két eszmei formáció ütközött meg egymással. Az „öregekhez" számítottak ugyanis mind a lengyel munkásmozgalomnak már régen a Szovjetunió területén élő veteránjai, mindpedig azok a viszonylag fiatal lengyel politikusok, akik az Októberi Forradalom időszakában kerültek erre a területre, de ide sorolandók azok a politikai menekültek is, Lengyelország Kommunista Pártjának tagjai, baloldali írók és újságírók, akik a politikai üldözések elől később jöttek el Lengyelországból. Ezek az „öregek" olyan emberek voltak, akik a lengyel kultúra hagyományain nevelkedtek, érzelmileg rendkívül erősen kapcsolódtak a hazához, a Szovjetunióban való tartózkodásukat rendszerint átmenetinek tekintették, mintegy előzményeként a Lengyelországban a szocialista forradalomért folytatandó harcnak. A Szovjetunióban csak vendégeknek tekintették magukat. Ezt a megosztást természetesen nem tekinthetjük abszolútnak. Voltak esetek, hogy olyanok is szövetségre léptek a „fiatalokkal", akik nemrég érkeztek otthonról, mint például Jan Hempel, 3 * s előfordult, hogy bizonyos politikai helyzetekben az „öregek" is a „fiatalok" mellett foglaltak állást. A „fiatalok" a Szovjetunióban nevelkedett lengyelek voltak. Nemcsak a születési évek azonossága, a „történelmi körülmények és élmények" közös*• Jan Hempel (1877-1937). Forradalmár, főleg a szövetkezeti mozgalomban tevékenykedett, publicista, müforditó. 1918-ig a Lengyel Szocialista Párthoz tartozott. 1921-ben lépett be Lengyelország Kommunista Pártjába. A Szabadgondolkodók Szövetségének egyik megteremtője volt. A Központi Bizottságban a szejmmel foglalkozó ügyek osztályának irányítója. Számos lapot szerkesztett, igy többek között: Polák w Brazylii, Kurier Lubelski, Kultúra Robotnicza, Nowa Kultúra, Spóldzielcy stb. 1932-től tartózkodott a Szovjetunióban, ahol aktívan bekapcsolódott az ott élő lengyelek kulturális életébe.
