Illés László - József Farkas szerk.: „Vár egy új világ" (Tanulmányok a szocialista irodalom történetéből 4. Budapest, 1975)
Szántó Gábor András: Matheika János
felfogott irodalmiság lehetett, amely Matheikánál a „tehetség" kategóriájában összpontosult. E végső fokon helytelen, de a gyakorlatban pozitív tetteket — felvilágosító munkát, egyéni hősiességet — is lehetővé tevő messianizmustól Matheika a húszas években egy ugyancsak hamis másik véglethez jutott el: a tömegek kizárólagos, az egyént egészen háttérbe szorító szerepének felfogásáig. Ez azonban nem volt megoldás: csupán az egyéni szubjektivizmust váltotta át osztály-szubjektivizmusra; az objektív valóság, az objektív igazság elismerése, az egyén, az osztály és a társadalom dialektikus szemlélete mindkét felfogásból kimaradt. Az irodalomértelmezésben, a gyakorlati kritikában mindez a „jó mű=osztály-pszichoideológia + elhanyagolható forma" képletéhez vezetett, amelyben a lényegi eszmei tartalmat a szubjektivizált osztályjelleg, a „művésziséget" pedig a technikára redukált, szubjektív és ezért elhanyagolható „forma" képviselte: ha azelőtt Prohászka és Ady is irodalom volt a tehetség jegyében, most a proletár pszichológiát és ideológiát képviselő művek lettek egyedül irodalommá a tehetség, a „forma" elhanyagolása árán. A gondolatkör ugyanaz maradt, bár a hangsúlyok áthelyeződtek ... A munkásosztály „megértési problémáinak" kiemelése mellett e szubjektivizált „forma" iránti ellenszenv is okozza, hogy a korabeli izmusokat Matheika többnyire negatívan ítéli meg, s külső jegyeik bármilyen jelentkezését „formaforradalmi" maradványként értékeli (pl. Illés Béla Ég a T/szűjában, 147 Komját Aladár költészetében 148 stb.). E szubjektivizmus ellen folytatott, de azt legyőzni mégsem tudó küzdelem Matheikánál egyénileg igen tisztességes indítékokból fakad: lényegében a fiatalkori aufklärista célkitűzések további, helyesebb alapokról kiinduló megvalósításának óhajából. Helyesen látja, hogy a szocializmus a kultúra közkinccsé válását és — mai szóhasználattal élve — egy új közhasználatú, azaz aktív élvezői vagy esetenként amatőr alkotói részvételt igénylő művészet kialakulását is jelenti. (Tegyük hozzá: korántsem abban a Trockij felfogása szerinti értelemben, hogy ezek az új alkotók idővel általánosan a régi legnagyobbak szintjén álló művészekké, gondolkodókká stb. válnak. 14 *) Egy ilyen új művészet „sokat ígérő jelenségének" nevezi 1924-ben a Proletkultot, de mint említettük, hibájául rója fel, hogy „a kollektív eszméket nem kellő mértékben emeli ki". 150 A továbbiak során e kollektív eszméket tükröző művészetet a RAPP-ban találja meg, de ennek teoretikusaihoz hasonlóan, „protekcionista" meggondolásokból, s bizonyára a régi amatőr gyakorlatból fakadó gondolkodástól és bizonytalan ízléstől is támogatva, nem tesz különbséget az ilyen jellegű vagy ilyen szinten megmaradó, illetve a valóságot mélyebben, igazabban megragadó, jó értelemben vett „professzionális" művészet között. Gyakorlatban ez például annyit jelent, hogy egy szintre helyezi a korabeli igen gyenge, de munkások írta verseket és az 1928-as Illés Bélát, aki nemrég írta meg az ugyancsak erősen „amatőr" Borisz Volkov 147 SK. 1930. 6. sz. 65-66. 144 SK. 1931. 11. sz. 62. 144 Vö. HERMANN ISTVÁN: A szfinx rejtvénye. Bp. 1973. 53 - 54. 180 L. a 89. sz. jegyzetet.
