Illés László - József Farkas szerk.: „Vár egy új világ" (Tanulmányok a szocialista irodalom történetéből 4. Budapest, 1975)
Agárdi Péter: A szocializmus mint költészet
netes szimbólumteremtő erővel képes kibontani, mintha csupán a betegséggel és a tudattalannal vívott szörnyű harcot látná a kései József Attilakölteményekben, vagyis másnál. Nem mintha félreismerné e líra alaptermészetét, hiszen továbbra is a szocialista folytonosságot jelzi: „Gyanús az olyan költő, aki minden versében szabatosan és félreérthetetlenül döntögeti a tőkét, és ha siránkozhatnékja van, gyorsan leteszi a tollat, és félrevonul. Az ilyen költőnek nemcsak művészi, hanem emberi és szocialista őszintesége is fölötte gyanús. Nem igazi harcos az, aki soha, egy pillanatra sem csügged, és nem igazi költő, aki ezt a pillanatnyi csöggedést nem meri bevallani, őszinteség nélkül nincs költészet, és nincs harc sem. Mindezzel nem azt akarom mondani, hogy tekintsük József Attilát most is ugyanolyan baloldali költőnek, mint amilyen néhány verskötettel ezelőtt volt. Ez túlzás volna de ugyanilyen túlzás volna, ha azt mondanánk, hogy végképp eltávozott a tömegek ügyétől, a szocializmus gondolatától. Tekintsük egyszerűen költőnek, méghozzá igen nagy jelentőségű költőnek, aki szocialista elveit fenntartva, a gyakorlatban befelé fordult. Nem jobbra fordult — csak befelé. Ez lényeges különbség." A munkásszolidaritás, a népfrontlendület tovább él József Attilánál — hirdeti e rendkívül jelentős felismeréseket Bálint —, mégha most „az ösztönök titka jobban érdekli [is] a termelési erők titkánál." Az új lírai korszak teljes megértése nélkül is páratlan bizalommal érvel Bálint a szocialista öntudatú költő mellett, s reméli, hogy „ez a nagy befelé nézés nem marad állandó. Emberi és művészi szempontból egyaránt meddő volna sokáig itt időzni." Érthető a kommunista kritikus aggódása József Attila iránt. A befelé forduló, irracionális tendenciákat bírálva Bálint saját (és az egész baloldal) emberi-világnézeti integritásáért, a háború elkerüléséért, a reményért is perel a fasizmusba menetelő években. A reményt kényszeríti ki a reménytelenseggel fenyegető korból. Ma már, a II. világháború után, a szocializmus valóságában könnyű nekünk „egyoldalúságot" látni Bálint tépelődő (önmaga árnyaival is küszködő) cikkeiben. De ez a távlat nem is menthet fel bennünket I kritikai viszonyítás kötelessége alól — még a legteljesebb, legszínvonalasabb művekről szólván sem. Ha tehát hiányzik is még ekkor a válságperiódus igazi természetének és a belső poklok lírai legyőzésének felismerése: kommunista kritikus részérói a legemberibb, legmegértőbb kritika szólt Bálint cikkéből József Attila életében: „Ismétlem, nem tartom sem kisiklásnak, sem »árulásnak«, hogy József Attila egy időre hátat fordított az emberi közösségnek. Nyilván tudta, miért kutatta lázas önkínzással »az ösztönöket idebent*. Az elfordulás és elvonulás korszaka néhány nagyszerű értéket teremtett, és jótékonyan fokozta a költő belső, érési folyamatát. De most majd ismét fel kell fedeznie a világot, az emberi kapcsolatokat, »a termelési erőket odakint*. És költészetével isnu-t segítenie kell azokat, akik e termelési erőket az egész emberiség érdekeinek szolgálatába akarják állítani, egy kis csoport szolgálata helyett." Ez a szocialista szemlélet jellemzi a József Attila halála utáni két cikket is. 123 Igaz: az igény és a remény itt már elvesztette jövő idejű jogosultságát, •*» B. OY.: A fájdalom zsenije. PN 1938 júl 17. 34., ill Tor. II 269 273., valamint lásd a 119. sz. jegyzetet.
