Illés László - József Farkas szerk.: „Vár egy új világ" (Tanulmányok a szocialista irodalom történetéből 4. Budapest, 1975)

Agárdi Péter: A szocializmus mint költészet

igazságot, a minden ember igazságát a legszebben s így a leghatásosabban fejezze ki. [... ] A világirodalom legismertebb nagyjai, ha nem is tökéletes, mert ilyen nincs, de hasznos szemléltető példát adnak ehhez az igazsághoz. Dante, Goethe, Tolsztoj, Gorkij nem dobta el a művészetet a tendenciáért, de a tendenciát se a művészetért, mert nem szerepet játszottak, hanem önmagukat adták. A közepes átlagtehetségek százai azonban nem jutnak el sem az emberi szenvedésben, sem a művészet lényegének a megértésében a végső igazságokig s ezért vagy csak a művészetet, vagy csak a tendenciát tudják igazán vállalni. Ez mindig megalkuvás. Akinél a tendencia a művészet szolgája, vagy akinél a művészet a tendencia szolgája: ugyanaz az embertípus. [... ] Az igazi nagy emberekben mindig együtt van a hagyomány és a forradalom, együtt van az individualizmus és a kollektivizmus, [...] együtt van a szabad művész és a közösségi tendencia. A tendencia [... ] az alkotástól éppoly elválaszthatatlan, mint a forradalom az építéstől." E gondolatépítkezésből világos: a tendencia és a művésziség szintézisét keresve, a „tendencia" szó pozitív jelentésével Veres Péter valójában — mai marxista kategóriahasználat szerint — a pártosság mellett érvel. Nagyon hasonló értelemben, mint annak idején Marx, Engels, majd a proletkult ,,tendenciá"-val bajvívó Lukács György, Fejtő Ferenc és az esztéta-kritikus József Attila. A tendencia művészi hitelesítésére Veres Péternél József Attila a legjobb példa. Hívő s egyúttal tendenciás költő ő — írja. „De olyan költő, akinek verseiből nem lóg ki a tendencia lába, olyan költő, aki igazán megszenvedte a művészi igény és a közösségi tendencia ellentétét, aki nem adta fel sem az egyiket, sem a másikat, hanem inkább elégett. Amit nekünk hagyott ez után a szenvedés után, az idáig az egyetlen letisztult, szocialista költészet." Megkapóan elemzi Veres Péter a József Attila-i népiséget, a munkás és paraszt közös sorsának átéléséből kiharcolt szocialista távlatot, hitet, szépséget és világnézetet. Kevesen fogalmazták meg olyan maradandóan a József Attila-i teljességet, mint a forradalmár Veres Péter. Saját rossz irányú, nacionalista félrehúzású egyik „én"-jével szemben is töretlenül (és egy életpálya szocialista logikáját bizonyítva) érvényesült a József Attila-i igézet Veres Péternél: „megszenvedte nemcsak a művészet és a tendencia, nemcsak az alkotó egyén és a harcos közösség, nemcsak a művészi önérzet és a kegyelemkenyér, hanem az értelem és ösztön összecsapását is. Megszenvedte, de a szenvedésből nagy művek, kristálytiszta írások születtek. Igaz, ő maga felőrlődött, belehalt. Most már hiába minden, nem segíthetünk rajta. Nem tehet hát egyebet az őt magáénak valló közösség, mint hogy őt megbecsüli és eszméit valóra váltja." Ugyanez a szemlélet érvényesül Darvas Józsefnél.

100 Darvas, a kommunista író jutott a „népi" baloldalon a legközelebb József Attila világának megértéséhez. Igaz: nem irodalomkritikai-esztétikai érveléssel, nem részletes elemzéssel. „József Attila a munkásság költője, — de egyben az egész magyar szegénységé, az egész magyarságé— írja Darvas. - Az irodalom, a kölm DARVAS Józssr: Emlékbeszéd József Attiláról. Kelet Népe, 1939. 11. sz. 10-11, ill. D. J.: Országúton, városon. Bp. 1960. 392-398. és Az író vizsgája. Bp. 1968. 71-76. L. még későbbről: József Attila öt év távlatából. Független Magyarország, 1942. dec. 7.2