Illés László - József Farkas szerk.: „Vár egy új világ" (Tanulmányok a szocialista irodalom történetéből 4. Budapest, 1975)

Agárdi Péter: A szocializmus mint költészet

Nem a másokra szórt durva rágalmak érdekesek itt most elsősorban (amelyet még a tényleges kisajátítási manőverek sem indokolnak), hanem a nyelvigrammatikai döccenés révén felbukkanó elszólás. Mert Sándor Pál nemcsak az általa kiemelt „dédelgetett költőzseni"-re, vagyis a dédelgetésre mondja, hogy ,,nem így volt" (s ebben igaza is van), hanem megkérdőjelezi egyúttal József Attilának a „háború utáni költőnemzedék legnagyobbikáivá minősítését is. Ezt is „rágalom"-nak tartja. Mindennél sokkal fontosabb azonban maga a tanulmány (melyet a könnyű hozzáférhetőség miatt nem szükséges részletesen ismertetni). Sándor Pál nem műalkotásokként, hanem tézis- és gondolatkatalógusként olvassa a József Attila-verseket. Egész verset nem is idéz, csak sorokat s ezeket is filozófiai absztrakciók közvetlen megjelenéseként. Már csak azért is, mert a József Attila-tanulmányokat és verseket keverten elemzi; a cikkeket is lírai önkivetítésnek fogja fel, illetve a verseket is filozófiai téziseknek. Nemcsak a megközelítés elhibázott, de a módszer is. A vulgáris ökonomizmus módszerét követve a műalkotásokat, a lírát közvetlenül a költő (mint művész) gazdasági-szociológiai helyzetéből vezeti le, minden költőt eredendően kispolgárnak tekint, s a munkásosztállyal való teljes azonosulást szabja meg e kispolgári jelleg felszámolásának feltételéül. E dilemmából vezeti le — igencsak görcsös nyelven — József Attila válságát, személyes tragédiáját is: „De bármily fájdalmasan érintette őt ez a kispolgári szabadversenyben való alulkerülése, végeredményben — ha kívülálló számára van is társadalmi oldala — Józsefnél nem haladta meg a szubjektív szférát, és érzéssel reagált rá. Mert központi problémája nem ez volt, hanem annak a viszonynak a tisztázása, hogy lehet-e, és hogyan, költő — kispolgári társadalmi-osztályfunkciója ellenére — a költői tartalom hatásánál fogva nemkispolgári. Azaz, a kispolgári létben, mely a mai társadalom két alapvető osztálya között ingadozik, csak a két alapvető osztály egyikéhez vagy másikához való lecsatlakozás lehetséges-e, vagy pedig a költői, tartalmi-formai attitűd feloldhatja-e az eredet szálait, és elkövetkezhetik-e az alapvető osztállyal való teljes azonosulás, tehát olyan magatartás, amelyben tekintet nélkül a termelés formáira, a költői lét a másik osztálylétet fejezi ki, a terméket ez utóbbi szükségletei szabályozzák-e, mint ahogy pl. nem változtat a fegyvergyári munkás osztályhelyzetén a fegyvergyártás sem. Továbbá, hogy a költői tartalmak az esetben túlmehetnek-e a tipikuson, és hogy a nyílt tendenciák letompítására elegendő-e az élményszerűség felkeltése, a formai elmélyülés — vagy pedig az individuális érzések kifejezésére felmentés van-e, ha érzik rajtuk, hogy azok nem lehetnek a szemben álló osztály tagjainak érzései. (...) A polgárságnak azért lehetett klasszikus irodalma, mert művelői, ha önmagukat fejezték ki, osztályukat is kifejezték. Az egyén és összesség közötti korreláció világos és egyértelmű; az alsó, alapvető osztályhoz tartozóság azonban hasadást idéz elő a költői létben." Ez a hasadásérzés József Attila lírájának egyik leghatalmasabb költői forrása, de egyúttal válsága is: filozófiai, költői és személyiség-lélektani értelemben, a tudat megbomlása értelmében egyaránt. „A valóságtól elfordult költőben így formálódik át az osztályantagonizmus működése ösztöncsoportok küzdelmévé az egyénben." Fölösleges filozófiailag cáfolni ezt az ökonomista-doktrinér felfogást, rnint ahogy az egyes József Attila-passzusok „megvédésére", illetve valóban