Illés László - József Farkas szerk.: „Vár egy új világ" (Tanulmányok a szocialista irodalom történetéből 4. Budapest, 1975)

Agárdi Péter: A szocializmus mint költészet

vállalása. Tudjuk nagyon jól, hogy Petőfi könyörtelenül szemben állt Kossuthtal és Ady ugyanilyen elszántan fordult szembe Tisza Istvánnal. Mindez történelmi tény és bizonyítja, hogy Petőfi és Ady nem zárkóztak elefántcsonttoronyba a világ és a velük sorsközösségben élő embertársaik problémái elől. Szemléletük és kifejezési formájuk meghatározta előttük hovatartozásukat s érthető, hogy az uralmon levő kortársak nem annyira a költők egyes verseinek tartalma, mint inkább szellemi magatartásuk ellen emeltek vádat. Petőfi kimondottan politikai versei egy múló korszak alkalmi megnyilvánulásai voltak, ellenben hangjának népi sajátossága, el nem fásuló emberi érzékenysége mint egy elkövetkezendő új korszak ígéretei maradtak ránk. Ha voltak is pillanatai, amikor aktív szerepet akart vállalni a politikában, ezek a pillanatok balul ütöttek ki. [... ] Petőfi határozottan rossz volt politikusnak, de ha a népnek lett volna kritikai judíciuma hozzá, költői lírájában annál inkább egy új szociális embertípus mintaképéül fogadhatta volna el. Ezt az elismerést nem kapta meg életében, de ma azért emlegetjük és hivatkozunk rá, mert alkotásaiban olyan szellem szólalt meg, amely napjainkban sem veszítette el korszerűségét és nem fogja elveszíteni mindaddig, amíg az ember, mint szociális lény, szemben áll megcsontosodott környezetével és a politika haszonélvezőinek hatalmi tendenciáival." Hasonlóképpen értelmezi Kassák Adyt is: sok részigazsággal, de egészében egy absztrakt, „etikai szocialista", utópista koncepció keretében: „Adyt tehát nem azért emlegetjük és becsüljük ma is, mert politikai kürtös volt, hanem mert egy új embertípus szólalt meg benne és általa." A munkásosztály egy része is szembefordult Adyval: „Annak a proletárrétegnek, amely még erősen a konzervatív polgárság ideológiai befolyása alatt állt, valóban volt féltenivalója Adytól. A harc azonban, amely a nyilvánosság előtt fejlődött ki, a költő győzelmével végződött. Ady eljegyezte magát ezzel az osztállyal s a proletariátus fejlődőképes, haladó része fenntartás nélkül ma is magáénak vallja. S ma már tudják, hogy Ady szelleme és hangja az érzelmi és lelki fejlődés kapuit nyitotta meg előttük s mi tudjuk, hogy a kulturális fejlődés egyben a tágabb látókörű és kritikusabb értelmű politikai szemléletet is magában foglalja. [. j Kár tehát azért a nagy igyekezetért, amellyel egyesek Adyt politikai költővé akarják minősíteni. [... ] Érthető, hogy a reakció magyarkodva és vad pátosszal olyan gyakran hivatkozik Adyra, de érthetetlen előttem, hogy azok, akik a humánus szellem és szociális haladás nevében kívánnak szólni, miért nem ragadják ki költőjüket az arcátlan zsivajgásból, és alkotó zsenijét miért nem magyarázzák és értékelik olyan magában való értéknek, ahogyan azt megérdemelné tőlünk. Ami politika volt benne, az nagyon is a múlandóságé, de az a gazdagon vizionáló képzelet, remegő érzékenység, megnyilatkozási kényszer és formáló erő, amely művészetének emberi szintézisét adja, eljövendő korok emberének is felbecsülhetetlen érteket jelent." Ez a Petőfi- és Ady-értelmezés szükségszerűen torkollik az 1938-assal rokon József Attila-képbe: „Voltak politikai ízű versei, de nem ezek a programos manifesztációk foglalják magukban zsenialitását, hanem azok a halk vágyakkal és ijedelmekkel, csodálatos látomásokkal és reális élményekkel telített versei, amelyek ma is idegenek maradtak magyarázóik és propagálóik nagy