Illés László - József Farkas szerk.: „Vár egy új világ" (Tanulmányok a szocialista irodalom történetéből 4. Budapest, 1975)
Agárdi Péter: A szocializmus mint költészet
Elvei voltak egy elvtelenségre áhítozó világban. S tekintet nélkül mindenre, az egyéni és a társadalmi igazságosságot, valamint az erkölcsi értéket kereste. Anélkül, hogy ereje is lett volna ennek a feladatnak az elvégzésére ..." Hasonló alapállású (és több passzust szó szerint megismétlő) Gró Lajos 1942-es cikke. 5 * Igaz, all. világháború tornyosuló fellegei, a válságélmény „kézzelfogható" valóság-eredete már jobban megérteti a kritikussal a József Attila-i világot. Sőt: máig érvényes esztétikai megfigyeléseket is tesz: „József Attila valóságlátását, szemléletét a két világháború, a két világégés közötti idők s e koron belül az elveszejtő magánnyal való küzdelem alakította ki és határozta meg. A küzdelem nyoma nemcsak témájában, hanem azok belső szerkezetében, képalkotásában s a szavalók által sajnos annyira félreértett, rosszul hangsúlyozott ütemezésében, szaggatott, különös ritmusában is megmutatkozik. Ez látszólagos sima lejtése s megejtő dallamossága ellenére is olyan összecsukló, vergődő, mint a kiáltani akaró ember hangja, akinek a torkát a görcs szorítja össze." A József Attila-i öntudat, a népiség, a proletár-vonás hangsúlyozása ellenére sem tudja azonban Gró Lajos megragadni a már említett teljesség belső kohézióját. Egyrészt — a modernista kritika alaptételeként túláltalánosítja, metafizikussá, korszakmeghatározóvá fetisizálja az elidegenedés- és magányélményt. Másrészt a szocialista világszemléletnek, a proletár-attitűdnek az egész költészetet átszövő, értelmező és minősítő jelenlétét szubjektivisztikusan (s nem valóságtükröző-átalakító-tudatosító értelemben) fogja fel. Gró így ír: boldogtalan korokban mindig szubjektívek és egocentrikusak lesznek a költők, „nem önmagukat oldják fel a világban, hanem a világot koncentrálják önmagukba". Ilyen volt — pozitív értelemben — József Attila is: „A magyar munkásság irodalmának eddig utolsó nagy romantikusa ő. A világ közepén énje állott s mindent önmagán keresztül szűrt le. Élményanyaga a proletárt megtestesítő önmaga volt." A lírai szubjektum és objektum egységének akkor még persze kiforratlan —, értelmezése 57 felől e koncepciót premarxista-modernista jellegű, szubjektivista felfogásnak tekinthetjük, hamis alternatívának az objektivista szektás proletkulttal szemben. Még egyértelműbben tükröződik ez a koncepció (persze más hangsúlyokkal) Kassák Lajos írásaiban. 1938-as emlékezésében igy ír: „Ha végiglapozzuk [József Attila] összegyűjtött verseinek kötetét, csak elragadtatással szólhatunk róla, bár azt is meg kell állapítanunk, hogy jelentős művészete egyáltalában nem mondható egységesnek és kiforrottnak. Ahogyan, szigorú kritikával tekintve, kitisztázatlan volt még filozófiája és társadalomtudománya, ugyanúgy költészetében is világosan kimutatható bizonyos külső hatások érvényesülése, de mindig csak annyiban, hogy inspiratív momentumokként szerepelnek József Attila verseiben, melyeknek különös zamata, egyéni karaktere, furcsa félszegsége, nemes szógazdagsága és konstruktív szerkezete elvitathatatlan. Ma már elég távol van tőlünk, hogy elfogulatlanul megállapíthassuk, minden fogyatékossága, modoros gixerei ellenére is generációjának leginvenM GRÓ LAJOS: „Nincs bocsánat." Népszava, 1942. dec. 6. 11-12. • T L. LUKÁCS OYÖRGY: A lirai visszatükrözés legáltalánosabb sajátossága. Művészet és társadalom. Bp. 1968. 284-286. es LUKÁCS OYÖROY: AZ esztétikum sajátossága. Bp. 1965. 490 570. (VII. fejezet), 721-790. (X. fejezet).