Szabolcsi Miklós - Illés László szerk.: Meghallói a Törvényeknek (Tanulmányok a szocialista irodalom történetéből 3. Budapest, 1973)

DADW: A szovjet és más európai szocialista irodalmak világirodalmi teljesítménye a szocialista emberkép kialakításában

meg, hogy ez az irodalom miként tudja a forradalmárt és ezt a fajta termékenységet művei koordinálóivá tenni. Innen indul a 70-es évek világirodalmi fejlődésének fő csapása, ezen az úton találkoznak egymással a szocialista államközösség irodalmai. B) A szocialista emberkép fejlődésének fázisai az európai szocialista országok irodalmaiban Az 1917— 1918 előtti társadalmi és kulturális fejlődés sajátosságai Európa fejlett országaiban az 1789 és 1871 közötti időszakot Lenin mint a „feudalizmus és az abszolutizmus összeomlásának korszakát... a polgári demokratikus társadalom és a polgári demokratikus állam kialakulásának korszakát" határozta meg. (A nemzetek önrendelkezési jogáról. = Lenin: Müvei, 20. köt. 411. Bp. 1955.) Kelet-Európa legtöbb országában a 19. század azonban még többnyire az idegen uralom periódusa volt. A kapitalista gazdaság és a kapitalista viszonyok teljes kibontakozását egy saját alapokon álló, polgári nemzetállam hiánya akadályozta és ez egyúttal a burzsoázia és a proletariátus közötti osztályellentétek megjelenési formáit is gyengítette. A nemzeti függetlenségi törekvések túlsúlyba kerülése ezért történetileg logikusan következett be. Az évszázad vége felé e mozgalom élére álló polgárság — bár saját érdekeiért küzdött — mégis, objektive a nép minden rétegének érdekében cselekedett, hiszen a nemzetet elnyomó hatalmak egyúttal a feudális reakció fő képviselői voltak (a cárizmus, a poroszok, a Habsburgok, a törökök). A NyugatEurópához viszonyított időbeli eltolódás következtében az ipari kapitalizmus átfogóan (eltekintve néhány kivételtől) csak az évszázad vége felé indult fejlődésnek. A szociális ellentmondások drasztikusan kiéleződnek és az osztályharc intenzívvé válik, a munkásosztály politikai szervezetei ebben az időben tesznek szert tömegbázisra. A 19. század utolsó évtizedeiben — munkásdalok formájában — feltűnnek a forradalmi irodalom kezdetei. E költészetet az jellemzi, hogy főként a romantika poétikai kánonját követve, mind szociális, mind nemzeti vonatkozásban támadja az elnyomókat, s e két aspektus egységbe olvad. Az 1905— 1907-es évek forradalmi hulláma az illető országokban politikai csúcsponttá és választóvonallá lett: a munkásosztály kifejezésre juttatja a nemzet vezetésére támasztott igényeit. Ezek az események az irodalomban nagymértékben visszatükröződnek. A nemzet felszabadításának programjával a szociális viszonyok megváltoztatásának reménye is összefüggött (ha ugyan már nem azonosult), többnyire egy szociálisan igazságos szabad hazáról alkotott demokratikus elképzelések és utópiák formájában. Ilyen viszonyok és feltételek mellett a nemzeti kultúra sajátos arculatot öltött. A kapitalizmus lassított fejlődése az osztályellentéteket még nem élezte ki teljesen, másrés/t a nemzet feletti idegen uralommal szembeni ellenállás az etikailag és nyelvileg idegen kultúrától való éles elhatárolódáshoz vezetett. így nem került sor a „két kultúra" közötti ellentét olyan világos kialakulására a nemzeti kultúrán belül, mint Nyugat-Európában. A demokratikus, néphez kötődő kultúra volt elsősorban a nép nemzeti és szociális érdekeinek hordozója és nemzeti öntudatának védelmezője, s az irodalom kiemelkedő /en-pH látszott ebben. A néptömegek és az irodalom közötti ilyenfajta szövetség hosszú időn át fennmaradt. (Hasonlóképpen történt ez Nem. t országban az 1812-15-ös felszabadító háború idején, noha már itt kétségtelenül