Szabolcsi Miklós - Illés László szerk.: Meghallói a Törvényeknek (Tanulmányok a szocialista irodalom történetéből 3. Budapest, 1973)
Alfred Klein: A német szocialista irodalom fejlődése 1918-1933 között
nak realisztikus ábrázolása össze van kötve a passzivitás eszményesítésével. Az író legyen történelemíró - úgymond - , tudósítson híven és pontosan, de ne kötődjék egy osztályhoz sem. A színdarabok és a regények tematikai alapanyaga: a háború tényei és igaz eseményei és a háború utáni idők égbekiáltó igazságtalanságai. Úgy látszik, mindenütt a hitelesség a döntő, mindenütt a tárgynak magának kell hatását kifejtenie, e célból, más írókkal karöltve, egy Ernst Jünger is megpróbál engedményeket tenni a hamisítatlan igazság megismerésére irányuló nyomásnak és kihasználni azt a nacionalista ideológia érdekében. Ezek szerint tehát mi sem volna tévesebb, mintha a „tényábrázolás" általános kibontakozásából arra akarnánk következtetni, hogy 1923 után egy olyan irodalomról van szó, amelyet a Neue Sachlichkeit (új tárgyiasság) szabvány-fogalmában összefoglalhatnánk és megítélhetnénk. Ebben az esetben is tudnunk kell, hogy a látszólag hasonló természetű jelenségek mögött nagy, sőt, egymást kizáró ideológiai és művészeti természetű ellentétek rejlenek, ugyanúgy, mint az expresszionizmusban. Ezek az ellentétek évről évre erősödnek; és az említett írók egy része a demokrácia felszámolása és a világgazdasági válság hatására a munkásosztályhoz csatlakozik. A másik szárnyon néhány író már a háború utáni forradalmi válság folyamán felismeri; a haladó művésznek a forradalmi proletariátushoz kell csatlakoznia. Amint látjuk, a politikai értelemben következetes expresszionisták aktívabban közelítik meg e kérdést, mint más polgári írók. Erősítik a proletár-forradalmi frontot; eközben viszont úgynevezett munkásköltők, mint Max Barthel és Bruno Schönlank, cserbenhagyják a forradalmi munkásmozgalom táborát. Wieland Herzfelde, Berta Lask, Rudolf Leonhard es mások nézeteiket gyökeresen megváltoztatják, és a proletariátushoz való csatlakozásuk fényéből esztétikai konzekvenciákat is levonnak. Johannes R. Becher saját művészetétől megköveteli „minden polgári gondolkodási és létezési forma kímélet nélküli leleplezését és szétzúzását, a polgári eszmekörők (vallás, pacifizmus, humanitás, haza stb.) elemző feltárását, a mai társadalom bomlási folyamatának motorikus meggyorsítását, a „Pusztulás völgyé"-ből kivezető út megmutatását; manifesztumokat, vitairatokat, az aktuális politikai mozgalmakkal legintenzívebb kapcsolatban ..." 10 Mi történt itt tulajdonképpen? Az expresszionizmus humanista pátosza átalakult proletár-forradalmi célkitűzéssé. Meggyőződéssé vált, hogy a polgári társadalmat le lehet gyűrni, hogy a költőnek részt kell vállalni az osztályharcból. Az átmenet a homályos expresszionista eszményektől a forradalmi elkötelezettségig persze nem egyszerű fejlődés eredménye. Nem egyszerűen az expresszionista ideálok konkretizálásáról van szó, hanem az utópiától a tudományhoz, a tudományos szocializmushoz vezető útról: ez a társadalmi perspektíva és egyben az író pártosságának az alapja. Világossá válik, hogy a háború utáni forradalmi válság megszűnése nem jelenti a burzsoázia és a proletariátus közötti összecsapások megszűnését. Johannes R. Becher e felismerés segítségével az 1922/23-as években megszabadul depressziójától, és a szocialista pártosság útját választja. Kísérletet tesz arra, hogy alkotói munkásságában felhasználja Lenin A párt szervezete és a pártos irodalom című tanulmányát, amely 1924-ben jelenik meg először német nyelven. Röviddel ezután 1925-ben teszi közzé Johannes R. Becher Bürgerlicher Sumpf - Revolutionärer Kampf (Polgári mocsár - forradalmi harc) című tanulmányát, amelyben Leninre hivatkozva leszámol az egész polgári irodalommal, 10 JOHANNES R. BBCHBR: Antwort auf cine Umfrage der Frankfurter Zeitung. = Literarisches Echo. 1923. 2. S. 91-92.
