Szabolcsi Miklós - Illés László szerk.: Meghallói a Törvényeknek (Tanulmányok a szocialista irodalom történetéből 3. Budapest, 1973)

Bojtár Endre: A lengyel avantgarde líra fejlődése

Peiperék nem törődtek a jelennel, ők a jövő emberének, a bőség, a levesestál emberének alkottak: „A műalkotást nem feltétlenül szükséges a munkás számára csinálni, sőt, lehet, hogy nem is fogja érteni a munkás, mégis a munkás célját támogatja."

65 Az „érthetetlen", a tiszta költészet művelésében a krakkóiak nem mentek el olyan messzire, mint pl. Jasienski vagy a cseh Nezval. Ennek az a magyarázata, hogy Jasienski költészetének, a cseh poetizmusnak is a „költő—világ" metafora az alapja, tehát a jövő víziója náluk mindig a jelen társadalmában szenvedő konkrét ember képével, a költő lírai énjével konfrontálódik. Költészetük ezért szubjektívabb, ezért „érthetetlenebb" — s ezért időtállóbb, mint Peiperéké. Peiperék művészetéből azonban — a 20-as évekről van szó ! — hiányzik a kor konkrét embere. Új érzékszerveket követeltek, új világérzékelés megteremtői kívántak lenni: „Más szemért kiáltunk, a látás teljességéért és hatalmáért, légy nekünk félig vakoknak a harcban villámfényű ihletőnk." (J. Kurek: PieM bohaterska. 6.) De hogy ki valósítja meg az új látásra lehetőséget adó harmóniát, s hogy ki fog látni, e fölött a kérdés felett Peiperék könnyedén átsiklottak. Az ő jövő-víziójuk elsősorban a jelen anyagi kultúrájára épül, annak a továbbgondolása egy nagyszabású és gyönyörű látomásban. Ezért is lelkesednek olyan fenntartás nélkül a gépekért, a modern ipari civilizációért. Az ő álmuk az a korabeli baloldali Európában elterjedt utópia volt, melynek központi alakja a mérnök-munkás, aki a mértani szabályossággal megszerkesztett napfényes városban él, s egy vezérlő asztal mellől fehér köpenyben dirigálja az automata gépóriásokat, akinek legkedvesebb szórakozása a mozi és a sportesemények, s aki csak a leigázott természetet tartja szépnek. Egyszóval: valamiféle szocialista amerikai. Przyboá versének hőse például mintha valamelyik korabeli szirupos filmből lépett volna elő: ,,A századosi épületrészen áll az acélos mérnök Az ütemes áramtól rázkódva int villámló pálcájával; ettől a taktustól a tömegek hatalmas bolya megigézve felsorakozik és hogy lendületet vegyen egy lépést hátra önmagában megfürdik: elindul I" (J. Przyboi: Wraienie. 13.) A társadalom és a művészet közvetlen kapcsolata és a művész előrefutása az időben feltételezi, hogy a Peipcr-féle tiszta művészet nem az élettől való elszakadtságot jelenti, hanem inkább valamiféle tudatos jövőbelátást. Nem arról van szó tehát, mint a Mloda Polska vagy a nyugati szimbolizmus költőinél, akik a valóságtól a művészet elefántcsonttornyába menekültek. Éppen ellenkezőleg: Peiperék annyira ismerik a valóságot, annyira szoros a kapcsolatuk az élettel, hogy csak ők látják előre a társadalom fejlődésének a menetét. A krakkóiak poétikájának a fő elve a fegyelmezettség, melynek nevében száműzni kívánták a költészetből a hagyományosan felfogott ihletet. Számukra ennek helyébe a munkából származó öröm lép. Przyboá a költőt, saját magát, „kezek prófétájának, a gondolat munkásának" nevezi. E szerint az elképzelés szerint - amely lényegében nem más, mint a költői szubjektum visszacsernpészése a világot szárazon leíró lírába, »• Sztuka i proletárját. Tedy, 160. 446