Szabolcsi Miklós - Illés László szerk.: Meghallói a Törvényeknek (Tanulmányok a szocialista irodalom történetéből 3. Budapest, 1973)

Bojtár Endre: A lengyel avantgarde líra fejlődése

fel. Ez azonban nem jelentette azt, hogy a költő beérte volna a paraszti élet távlatai val. Nem vetette el a futurizmus modernség-kultuszát, gép-szeretetét, csupán ennek az ipari civilizációnak a megvalósító erejét látta az elnyomottakat képviselő Szelában: „Talán már holnap traktor jár majd ezeken a ponyvacsíkszerű földeken, eljön az alkony — a feketeszakállú ügynök cs a földet fekete árendájába veszi. És tíz vagy száz mérföldnyi körzetben ahol a len a sarló alá dőlt, nagy kő-város emelkedik, egy végeláthatatlan köb-kert." (B. Jasieáski: Slowo, 15.) Mint ahogy nem vetette el Jasienski a futurizmus kifejezési eszközeit sem, hanem összeolvasztotta azokat a népdal frisseségével. Jasieiískinek a Slowo az utolsó költői műve. 1925-től Párizsban él, majd 1929-ben a Szovjetunióba emigrál. Személyében a kelet-európai avantgárdé művészet egyik legnagyobb alakját tisztelhetjük. Az Új Művészet költői közül Anatol Stern volt az, aki nem tért le más útra, hanem a megváltozott körülmények között megpróbálta a Nowa Sztuka eszményeit megvalósítani további műveiben is, az Europa című poémában (1925) és a Bieg do bieguna (1927; Futás a pólusra) kötetben. Stern ugyanazokkal a kérdésekkel küzd, mint korábban s mint Jasienskiék. Az elidegenedést ő is a romlatlan egyszerűséggel akarja ellensúlyozni, de ez nem Czyzewski népi primitivizmusa, hanem az ember ösztöneit felszabadító tudatalatti: „Dolgozunk, hogy az ember a világot újra, mint a teremtés első napján, érezze, hogy nyelve hegyén érezze annak keserű ízét 1 Egy pillanat pihenőt sem éhes szájaink számára I Mi dolgozunk, dolgozunk a pihenő istenségek helyett." (A. Stern: Droga wysokiego zwyciestwa. Stern. 76.) A tudatalattit továbbra is a másik „pólus"-nak, az építésnek kell ellensúlyoznia: „Döntsünk le minden definíciót, irtsuk ki a szillogizmusok erdejét, hogy végre áttörvén az agy mindkét féltekén, melyek vakítóbbak a sarki hónál, a legnagyobb győzelem zászlóját tűzzük ki a tudatalatti pólusára 11 O te épületfa vágya, mely dobálsz bennünket embereket a városokban, embereket az erdőkben, a bányákban, a tengereken, a gondolat sűrűjében, te építés vágya, mely éltetsz bennünket, tölts el engem mindig nagy lélegzeteddel, és hagyd, hogy szavaimat az embereknek adjam — miként az arató átadja nekik a gabonát." (A. Stern: Droga wysokiego zwyciestwa. Stern, 78.)