Szabolcsi Miklós - Illés László szerk.: Meghallói a Törvényeknek (Tanulmányok a szocialista irodalom történetéből 3. Budapest, 1973)
Hídvégi Jenő: Hernádi György
rázat. 1941- 1942-ben, amikor a mű eszméje megszületett borús volt a háborús események láthatára, nem került még sor a döntő sztálingrádi harcokra, egyre húzódott a második arcvonal megnyitása, és teljes erővel tombolt a hazai fasizmus. Noha tízezrek pusztultak el a keleti harctéren, a háborús konjunktúra következtében a tömegek bizonyos fokig narkotizálva voltak az események szörnyűségeivel szemben. A Judasban eluralkodó szkeptikus ítéletalkotásba belejátszottak a költő mély egyéni sérelmei, fájdalmai is, valamint, hogy a viszonylag szabadabb emigrációs légkör után meg kellett alkudnia a nyomasztó hazai klímával. A költő, aki helytállt Horthy darutollasaival, a junker ellenforradalmárok golyószóróival, Fey kancellár rendőreivel szemben, az anyanyelv talajából kiszakadva is ösztönzött, bátorított, alkotott, s a hazátlanság purgatóriumát megjárva bizakodva tért haza. Itthon azonban rá kellett döbbennie, hogy elszámította magát, mert a küzdelem esélyei idehaza minden várakozásnál mostohábbak voltak. Rossz közérzetét fokozta lelkifurdalása is, hogy átmenetileg visszavonult a harc élvonalából. Ilyenformán lett 1942 a mélypont Hernádi György életében, alkotói tevékenységében és ennek az életszakasznak megrázó lecsapódása a Júdás. Hernádi alapvetően küzdésre teremtett alkat volt, s éppen azért a lélek vergődésével és szélütöttségével járó mélypont súlyos csapás volt számára. Mindez hozzátartozik a Júdás geneziséhez, s Hernádi átmeneti megtorpanásának megértéséhez. Ezt figyelmen kívül hagyva, a Judásban felhangzó szkeptikus kiáltás abszolutizálásával, az egész életműből és alkotási körülményeiből kiszakítva és eltorzítva vonnánk meg a költő kommunista eszmeiségének mérlegét. A drámák rezignáltsága - és elsősorban a Júdás - relatív mozzanat Hernádi György életében. Es az ilyen mozzanat jogosultságát nem vonhatjuk kétségbe. Az alkotó életében a viszonylagos visszavonulások nagyon gyakran kiindulópontjai az erőgyűjtésnek és további haladásnak. Az a tézis, hogy nincs kiút nélküli helyzet - Lukács György intése szerint — csak a nemzetek, osztályok, pártok társadalmi cselekvésére vonatkozik. Az egyén kétségbeeshet, összeomolhat a csapások súlya alatt, s ha igazi költő, még ha pártkőltő is, hangot kell hogy adjon ennek a kiúttalanságnak. A költői szabadsághoz hozzátartozik a kétségbeesés joga. Hernádi drámáit és elsősorban a Júdást olvasva az érzelmi-eszmei földönfutás röpke pillanatainak vagyunk tanúi és csüggeteg kedélyének megértéséhez a következő soraiban találunk kulcsot: A csillagokhoz emeljük fejünket A lélek átjáróit keresem Hidakat, melyek a konok világgal összekötik elszakadt életem. A tárgyak elkoptatták már szemünket Cél nélkül, árván hull a munka szét A nagy homályban vakon kalapálunk S kovácsoljuk önmagunk börtönét. Közben kovácsolódik a száműzetésnél szűkebb, nyomasztóbb börtön: 1944-ben Dachauba hurcolják. Ingling, Kaufering, Landsberg, alpesi bajor tájak, illatozó fenyvesek, várromok, hegyi tavak következnek, de ezekből a költő fáradt tekintete csak annyit tud körülhatárolni, amennyi a szögesdróttal befuttatott vasúti kocsi bedeszkázott ajtaján áttetszik. A pokoljárás hónapjai következnek. A nagy erőpróbát fizikailag megtörten, lelkileg töretlenül, eszménveiben, emberségében gazdagodva, megedződve vészeli át. Az értelmetlen gyötrelmek közepette is segítőkészen, erősítő, vigasztaló szavakkal áll társai mellett. Aki a s/ögesdrótokon kívül sem ismert demar-