Szabolcsi Miklós - Illés László szerk.: Meghallói a Törvényeknek (Tanulmányok a szocialista irodalom történetéből 3. Budapest, 1973)
Hídvégi Jenő: Hernádi György
nak, akik kifogásolják, miért jött haza, mások meg helytelenítik, hogy egyáltalán emigrált. 13 Bírálják magatartását s az óvatosságot, a konspirativ készséget hiányolják benne. Való igaz, hogy Hernádi expanzív alkata nehezen viselte el a pártfegyelmet. E bírálatok tehát részben helytállóak voltak. A szemrehányások háttere azonban gyakran az volt, hogy akadtak, akik képtelenek voltak megbékélni Hernádi egyenes, barátságos modorával, őszinte, a sekélyes taktikázásra képtelen alkatával és azzal, hogy a túlzott óvatoskodásra, bizalmatlanságra mindenkor természetes meghökkenéssel reagált. Művei tárgyilagos elemzésekor azonban nem feledkezhetünk meg a viszonyok alkotta koordinátákról, és feltétlenül különbséget kell tennünk lírai müvei és egyes drámái pesszimizmusa között. A harmincas és a negyvenes évek fordulóján témaválasztása, versformálása mind komorabb, mind nyomasztóbb. Az „évek tüskéi-t", a „félelem jeges ujjai"-nak érintését érzi. Rövid bécsi kiruccanások után (1938) nosztalgiával mond búcsút az utazásoknak: „Lassan leereszkednek a sorompók ... Mindig vastagabbra húzzák meg az országok határait..." Úgy érzi, olyan korba érkezett, amikor „nincsenek már ellenségek, csak hóhérok ...", amikor „ ... erős az élet és nyugodt fölénnyel dajkálja az elvetemedett embert". Elkövetkezik a pillanat, amikor a költőt a világ fölé emelő erő, a közlési kényszer is megszűnik és a szavak „kiesett, rozsdás szögekké" válnak: „Szállnak az évek, szállnak a versek — Azt sem tudom kinek, és minek?" De az igazi alkotó sohasem engedheti meg, hogy a megnyilatkozás ereje elcsituljon benne. Sorai újra áradni kezdenek és versei szinte nyomon kísérik a rettenet éveit. Miért öl és miért hagyja magát megölni az ember? - kiáltja világgá hamleti kérdését, majd saját fájdalmát önti szavakba: Naponta meggyaláznak, naponta keresem Az embert, kinek szégyenkezés nélkül Mondhatnám, testvéri Oyenge vagyok már és nem látom A gyermeket, aki a csillaggal a homlokán Átvenné vándorbotomat. Keményen ítélkezik a gyilkosok felett, akár indulat, akár hidegen kitervelt cél vagy eszme vezérli vérontásra kezüket: Pilátusok kezén a vér mégis csak vádol. S ki vallja, hogy van ügy, melyért ölni szahad: Bármily zászlót lenget, mindig gyilkos marad. A kétségbeesés olykor-olykor már szinte kozmikus méreteket ölt benne: Rajtunk nem segít már se pénz, se gép. Szemünkben nincs ég, csak acélszilánk, S bensőnkben pusztító pokoli láng. A külföldi emigrációt sok jóhiszemű ember is tévesen ítélte meg idehaza. Révai József felemelte szavát a Szép Szó körében lábrakapott hamis nézettel szemben, amely „dezertóröknek" tartotta azoknak az íróknak és publicistáknak egy részét, akik életük javat emigrációban vagy börtönben töltötték. Révai válaszában pregnáns és meggyőző értelmezését adja az emigráció politikai tartalmának. Vörös Sándor [RÉVAI JÓZHZF): otthonmaradás és dezertálás, Üzenet, (Párizs), 1939. Jún. 115-116.
