Szabolcsi Miklós - Illés László szerk.: Meghallói a Törvényeknek (Tanulmányok a szocialista irodalom történetéből 3. Budapest, 1973)

Pomogáts Béla: Kis Ferenc költészete

áldozatainak, özvegyeknek és árváknak a Csonka vwsben (másik változata A bécsi munkásasszonyokhoz): „anyáim, bécsi munkásasszonyok, / zokogva írom: ne zokogjatok!"; verset ír a munkásmozgalom hőseihez (Mártírjaink emlékére), s az elkötelezett irodalom mesterét üdvözli a hatvanötéves Makszim Gorkijban: „nem elefántcsonttoronyban laknak, akik tiszták" (Maxim Gorkijhoz). A háború alatti írások: az Üton-útfélen, a Szelíd húrokon, a Rendületlenül pedig egy harcokra elszánt magatartás dokumentumai. „Félelem nélkül dobol / mégis szívem, / munkásszívekkel hevül, / eszménkhez híven, / rendületlenül" - hangzik szava 1944-ben. Kis Ferenc szívesebben lenne az öröm énekese, mint a harcoké, a történelem viharaiban mégis elfogadja a küzdelmet. Versei helytállásra, hűségre biztatnak, ars poeticája a költészet társadalmi hivatását fogalmazza meg: „Fegyvertelen a költő — mit is tehetne? / Verseket ír a hűtlen ég alatt, / hogy hajótörött, árva népek kedve / emelkedjék, hogy hinni tudjanak" — vállal hivatást a Szelíd húrokon. Ezekben a versekben öltött alakot Kis Ferenc sajátos költőegyénisége is. A Kassákon, Erdélyin, Illyésen és József Attilán nevelődött költői erő és tehetség bennük találta meg a maga igazi hangját, valóságos lehetőségeit. Kis Ferencet gyakran nevezték az egyszerűség költőjének, s aki verseivel ismerkedik, valóban szándékos egyszerűséget talál. Ez azonban nála nem köznapiságot jelent, hanem keresetlenséget: azt, hogy versének építőköveit a közvetlen érzékelés világából választotta. Láttuk első kötetének elvont és keresett hasonlatanyagát, nos, a Fegyvertelenben és későbbi könyveiben a külön világ rendjében, az egyéni élmények megszerzésével együtt alakultak ki lírájának formai eszközei. Szóképei a konkrétumok érzékletességéből szikráznak fel: a metaforáknak és hasonlatoknak a tapasztalat, egy sajátos sors élményvilága ad fedezetet. Az élményszerű képek persze megőrzik a fiatalkori expresszionizmus örökségét is: az első korszak forró és elvont metaforái klasszicizálódnak a Dongó darázsban: „mintha a nap Isten hóna / alatt tüzes tályog vóna!" és az Ezer ördög már idézett szakaszaiban. Eszközeinek egy másik rétegét az idill ihlette, a falusi világ gyengéd és meghitt képei Kis Ferenc arcának már említett szelíd és derűs vonásaira világítanak: „emlékeim közt úgy járok, mint az álmos / gyermek, ha ujjain visszafelé számol" (öszl sorok), „elcsitul / a kis falu, mint fáradt, hanyattfekvő / ember, gyűrődött arca kisimul" (Üton-útfélen), „oly szépek ujjaid, / megint megérett, barna kalászok" (Végre is). Valami különös érzékletesség ad erőt és fényt az ilyen metaforáknak: „A derekunkra csavart széllel / szálltunk már, alig néztünk vissza" (Árvák). A legérdekesebbek mégis azok a szóképek, melyek a munkássors sajátos tapasztalataitól kapják tartalmukat. Egy költő élményeinek intenzitásáról, feltörő erejéről talán leginkább a képei árulkodnak, és Kis Ferenc verseiben nemcsak tematikát és indulatokat ébreszt a munkásmozgalom, hanem költői metaforákat is. „A tündér idő / átkönyököl sötét emlékeink rácsán" (Mártírjaink emlékéRE) - jelenik meg a börtön oly sokszor felidézett emléke; „tüntetnek a rongyos akácok" (őszt sorok) - játszik egymásba, miként József Attilánál, a természet és a mozgalom. Kis Ferenc költői eszközei nem törekednek különösebb változatosságra, eredményei mégis igényes verskultúrát teremtettek. Zavaros vagy kevéssé átgondolt metaforára sehol sem akadunk, nemegyszer viszont éppen költői leleményeivel, a képek láttató varázsával hökkenti meg olvasóját. Rokonszenves ez az igényes műhely, rávall egyébként a szövegek folytonos csiszolásának, átformálásának munkája is: Kis Ferenc nem ismerte a művészi elégedettséget, mindig a jobbik megoldást kereste. Ezért találkozunk oly gyakran ugyanannak a versnek - már az imént is említett kettős 394