Szabolcsi Miklós - Illés László szerk.: Meghallói a Törvényeknek (Tanulmányok a szocialista irodalom történetéből 3. Budapest, 1973)
Kiss Ferenc: A szocialista kritika történetéből
titkainak, de az önfeledt olvasó mindig ép maradt benne. Sokszor így intonál: „Kicsit szédülten csuktam be a könyvet"; „Nem tudok szabadulni ettől a verses-kötettől"; „Megrendülten jártam néhány napig". De nemcsak a hangütés ilyen, a tetsziknemtetszik spontán ingere végig ott lüktet bírálataiban. Átadta magát az élménynek. Nem félt a fertőzéstől, akárkit olvasott is. Pedig a legtöbb esetben nem volt marxista forrása, nem segítették és nem kötötték kész ítéletek. A műre figyelt és a reája belülről felelő visszhangra, s általában marxista eredményekre jutott. Látszatra empirikus úton. Azért így, mert az elmélet ízléssé, erkölccsé lényegült benne, s ha nem volt jelen tételesen, akkor is működött: részese volt a visszhangot képező belső konzultációnak. Innét a spontán magabiztosság. Bálint György készséggel belehelyezkedik egyegy idegen alkotó világába, ismert figurák szerepét és érveit gondolja tovább. Nietzschét idézi és Gide-et, ha úgy adódik. Vannak, akik engedményt látnak ebben, pedig csak az történik, hogy egy, a maga szemléletének erejében hivő gondolkodó a kultúra más nagy jelrendszereinek nyelvén is bizonyítani tudja a maga igazságait. Mikor például a szűkös keretek és sivár viszonyok között tengődő kisember vergődését az odüsszeuszi út mai formájaként gondolja el, az európai műveltség legfényesebb vonatkozási pontjaihoz rögzíti a maga marxista igazságait. S közben maga is erősebb és gazdagabb lesz az így létesült kapcsolatokkal. Kivételes tulajdonsága ez is. A legfejlettebb ideológia birtokosának tudta magát, de nem szégyellt kapni. Minden érdemes gondolathoz, minden értékes alkotóhoz ragaszkodott. „Néha szinte fáj, hogy ebben vagy abban a kérdésben nem gondolkodik úgy, mint én" — írja Babitsról. 87 Érdemes megfigyelni, ahogy Knut Hamsunnal, vagy ahogy Erdélyi Józseffel szakít. Álláspontja azonos a Révaiéval, de Révai alig törődik magával Erdélyivel, figyelmét az ügy visszhangjára koncentrálja, igazságot oszt a kitört háború résztvevőinek, s kijelöli a magasabb szempontból helyes reflektálás vonalait. Bálint Györgyöt maga a tett, vagyis Erdélyi bukása foglalja el. Szemére lobbantja vakságát. Haraggal és keserűséggel, mint aki maga is vesztes, mintha az életével egybeforrt szép versek jó ízének elromlását is fájlalná. Kritikusi tehetségének egyik legvonzóbb tulajdonságára figyelhettünk itt, szépírói szabású őszinteségére. Arra, hogy nem félt olyannak látszani, amilyen. Teljes emberségével vett részt a bírálatban: biztos tudással és tárt lélekkel, szilárd elvekkel és türelmesen, érett ízléssel és hajlékony olvasóként, önérzetesen és tisztelettel. Jókedvvel és rezignáltán, esendőén, „egyre sokasodó lelki vereségeivel" és mindig vértezettem Jelentékenyebb műbíráló volt nálánál, de szövetkezésre termettebb nem volt. Oaál Gábor például több felől közelített a műhöz, de nem mindig előítélet nélkül. Mets7Őbben látott, mélyebbre hatolt, szakszerűbben elemzett, de az erények és a Rvarlóságok mérlegét sokszor önkényesen állította fel. Szigorúbban ítélt, lendületesebben bizonyított, de olykor erőszakosan (pl. Kós Károly esetében). Bálint György csak silány tollforgatókkal volt sebző. Az ellentéteket nem élezte, inkább szelídítette. Néha nem volt eléggé elhatároló, de mindig üzenetképes maradt. Nem triumfálni, csak helytállni igyekezett. Győzelmeit nem reklámozta, vereségeit nem szégyellte, nem szorult mentségre és igazolásra. Szuverén, szabad elme volt. Amit vállalt, belső szükségből vállalta. S mert a szocializmus eszmevilága stílussá, ízléssé, emberséggé forrt benne, hallgathatott a lelkiismeretére. • 7 Uo. II 238
