Szabolcsi Miklós - Illés László szerk.: Meghallói a Törvényeknek (Tanulmányok a szocialista irodalom történetéből 3. Budapest, 1973)

Kiss Ferenc: A szocialista kritika történetéből

hagy nyugton, teremtő indulat marad utána. A kitárt sebektől többé nem lehet elfordulni" (Cs. Szabó.); „Valamennyien bűnösnek érezzük magunkat amiatt, ami van ..." (Németh A.); „Kevés művet ismerek, amely úgy megrendítené a lelkiismeretet, úgy felkeltené a bűntudatot, úgy felrázná a felelősséget" (Kodolányi). Ezekkel a vallomásokkal szemben Veres Péter hangsúlyozott objektivitása és Molnár Erik cikkének hűvös személytelensége egyre feltűnőbbé válik. De hogy e jellegkülönbségben nem marxisták és polgárok szemlélete ütközik, hanem más természetű ellentétek, annak az ugyancsak marxista Bálint György bírálata a legbeszédesebb dokumentuma.* „Úgy olvastam könyvét - írja —, mint valami lélekzetállító vádiratot. Amit benne elmond, elméletben ismertem már - de most az élmény elviselhetetlen erejével rohant meg. Kazinczy annak idején, mint ismeretes, felsikongatott egy könyv olvasása közben. Én, míg a Puszták népét olvastam, többször úgy éreztem, fel kell ordítanom. (...) Városi ember vagyok, sohasem láttam ilyesmit — ez a könyv most megnyitott előttem valamit, beavatott egy sötét titokba." Spanyolországi útja során olvassa a könyv egyes fejezeteit, a spanyol béresek és zsellérek sikeres harcai közelében. S ott — mint írja — „ismét eszembe jutott a puszták népe és úgy éreztem én is felelős vagyok ..." Ha a három pont s a jelzett háttér nem sejtetné, a befejező mondat elárulja, milyen politikai szándék fogant benne a könyv hatása nyomán, mit ért el a Veres Péter által kevesellt müélmény: „Körülbelül mindent, amit ma becsületes magyar könyv elérhet." E bírálatok nézeteltérései között igazságot tenni ma már nem tudományos feladat. Érdemesebb az ítéletekben nyilvánuló szemléletre, tulajdonságokra és tendenciákra figyelni, s az okokat keresni, amelyek a sikerek és a kudarcok mögött rejlenek. Ehhez azonban kicsit messzebbről kell nekifutnunk. Tudott dolog, hogy Horty-Magyarország Európa egyik legsötétebb rendszere volt. Viszonyai között Ady örökségét s a forradalmak eszményeit továbbvinni csak néhány alkotónak sikerült. Az ellenforradalmi rendszer új utak felé terelte a legjobbakat is. Ez a törés a száműzött írók többségét, akik állhatatosan őrizték a Tanácsköztársaság eszméit, elidegenítette az itthoniaktól. A harmincas évek elején jórészt 1932 és 35 között - I munkásmozgalom újabb kudarcai közepette, a hazai reformtörekvések és a fasizmus térhódítása láttán - épp a VII. Kongresszus küszöbén - talán legerősebb a kölcsönős bizalmatlanság. Meggyült seb az irodalmi élet. Különutak, visszavonulás, elszakadás és új csoportosulások mindenfelé. Vádak, sértegetés, gyanúsítás és felégetett hidak. A messziről figyelő számára, a legnagyobb veszedelem, a fasizmus ismeretében, különösen zavaros és reménytelen képet mutatott a magyar irodalom. Sokak szemében képtelenségnek tetszett nagyot és igazat alkotni a hazai viszonyok között. E feltételezést a hosszas stagnálás, az izmusos időszak zűrzavara, a líra haláláról s a regény válságáról szóló sok tanulmány csak erősítette. Érthető tehát, hogy a forradalmi szocializmus eszmei magaslatáról, s bizonyos érzelmi és térbeli távolságról nézve, irodalmunk hanyatlani látszott. Pedig ekkor már értek egy új virágzás feltételei. A Nyugat élő nagyjai - akiknek elvesztése olyan fájdalmas sebeket horzsolt az emigrációba kényszerült egykori fegyvertársakon visszakíizdötték magukat a humánum lehetséges szintjeire s elkezdték életművük betetőzését. A nehezebb viszonyok prései alatt: a veszélyek növekedése, Európa és a demokratizmus veszendőségc láttán legjobb képességeiket • Oondolat, 1036. 9. tz. 402 403