Szabolcsi Miklós - Illés László szerk.: Meghallói a Törvényeknek (Tanulmányok a szocialista irodalom történetéből 3. Budapest, 1973)

Ferenczi László: Szocialista művészetszemlélet a II. Internacionálé korában

Kant, Fichte, Sendling, Hegel és Feuerbach nevét emlegette, de különbséget közöttük nem tett, és feltehetően behatóan nem is ismerte őket. A hegeli dialektika jelentőségére Marx elméletében — kortársaihoz hasonlóan — nem figyelt fel. A marxizmust történelmi materializmusnak is nevezte, a dialektikus materializmus kifejezés azonban hiányzott szótárából. Vajon miként Plehanov kivételével a II. Internacionálé csaknem összes szociáldemokratája, ő sem tartotta volna a marxizmust filozófiának, csupán általánosabb érvényű politikai gazdaságtannak és társadalomtudománynak? A dialektika lényegbevágó fontosságának figyelmen kívül hagyása, az ismeretelméleti problémák negligálása minden esetre erre mutat. A marxizmust a kantizmussal vagy a machizmussal — filozófiai ismereteinek hiányossága vagy ilyen irányú érdektelensége miatt — nem kívánta kiegészíteni, de az ilyen kísérletek ellen nem is tiltakozott, ha egyáltalán felfigyelt rájuk. Hivatkozásaiból, utalásaiból kiderül, hogy a II. Internacionálé teoretikusainak műveit alaposan ismerhette, mindenek előtt Wilhelm Liebknecht-ét, Kautskyét, Bebelét, Adlerét, Rosa Luxemburgét, tehát elsősorban a német és az osztrák szociáldemokratákét. A francia szociáldemokratákra nem figyelt fel, az oroszokat — ha egyáltalán ismerte őket — nem értékelte (kivéve Parvust), nagyrabecsülte viszont az olasz Labriolát és a flamand Vanderveldét. Tehát — legalábbis közvetve — ismernie kellett volna a marxizmusnak más filozófiákkal való kiegészítési szándékát. Ha a dialektika és az ismeretelmélet mellőzése azt sugallja, hogy legalábbis hallgatólagosan egyetértett a marxizmus kiegészítésével, más szempontok ennek ellene szólnak. Az csupán részletkérdés, hogy már idézett tárcájában lelkesen említette Mehringnek a revizionizmus ellen folytatott harcát. Meggyőzőbb az a tény, hogy több ízben is hangsúlyozta a marxi szintézist. Ha a marxizmus egyik főforrása a német filozófia, ha a 19. század egész gondolatépítményének betetőzője Marx, nehezen elképzelhető, hogy az egészet valamelyik részletével kiegészíteni szándékozott volna. Pogány Carlyk-ban és Bakunyinban bizonyos szempontból Marx előfutárait látta. Az angol történész esetében kiemelte, hogy a francia forradalomról szóló könyve vakmerő tett volt a harmincas évek Angliájában, hogy Engels a Past and Présentai az 1843-as év egyetlen olvasásra méltó könyvének tartotta, és ugyancsak rá hivatkozva állítja, hogy a negyvenes évek végén Carlyle eljutott a szocializmus küszöbéig, s már csak egyetlen lépést kellett volna megtennie, szabadulnia kellett volna a tömegek fülé helyezett hősök eszméjétől. „De a munkásmozgalom föld alól föltörő er

ői, a 48 forradalmának megdöbbentő jelenetei Carlyle-t visszariasztották." A '.zseniális paraszt"-ot Lutherrel rokonította, akihez hasonlóan nem a tettek, hanem az eszmék rebellise volt.

29 Carlyle értékelése jellemző példája a 19. század Pogányf

éle kritikájának. A francia forradalom törrénete és a Past and Present című könyveket emeli ki, nem pedig a Hősökről szólót vagy a Nagy Frigyes monográfiát. A történelem általános menete szempontjából, a társadalmi fejlődés szemszögéből p

°J?ány Carlyle Marx felé tendáló vonásait értékeli, nem pedig nietzschei arcát, akkor sem. ha ez utóbbi élete második korszakára jellemző. Hasonló a helyzet Wagner esetében is. Kétségtelen, hogy legalábbis nagy vonásokban ismerhette a zeneszerző és Nietzsche kapcsolatát, a Tragédia születéséről bizonyára hallott. Mégis Wagner esetében a társadalmi forradalom és a művészeti forradalom lehetősége iz• POOANY JÓZSEF: Carlyle. - Emberek és korok. Bp. 1919. 12-14. 2 17