Szabolcsi Miklós - Illés László szerk.: Meghallói a Törvényeknek (Tanulmányok a szocialista irodalom történetéből 3. Budapest, 1973)
Tálasi István: Barta Sándor
A cím a dadaista kiáltványok szellemét idézi. A tipográfiai különcségek szintén. A „kiáltvány" tartalma nem kevésbé. Barta, mikor írja, minden eszményt, minden értékét kétségbe von, értelmetlennek tart. A kiáltvány végén viszont ezt olvashatjuk : .. . bárkinek bármikor BEBIZONYÍTOM a magam és az ellenfeleim igazát és az ELLENKEZŐJÉT IS MERT MINDENNEK AZ ELLENKEZŐJE IS IGAZ Tehát a kiáltványban kifejtetteknek is. Ez is tipikus dadaista fordulat. De Bártanai komolyan kell venni. Tudja, hogy a minden tagadás is értelmetlen, s túl akar lendülni rajta. Következő kiáltványaiban - melyek 1922 elején Tisztelt hullaház címen 27 jelennek meg — ha reményét nem is, de eszményeit újra megszólaltatja. Bár kissé módosítva. Forradalmat akar, de a „rossz forradalmi kényszerképzeteket" - máshol így írja: „Marx aranytábláit" - kiejtette a fejéből. A cél továbbra is a maximális életet kiélő, „kulturális kívánságaiban igényes" ember. Akarja ezt a munkásság? Teszi fel a kérdést. Nem - feleli -, csak „több kenyeret" akar, csak materiális szükségleteinek kielégítését kívánja. Kultúrájában igénytelen, a mai romlott kultúrában narkotikumot talál. A proletariátus kispolgári jellegű. Vezetői is azok, beleértve a Ma művészetét „leburzsoádekadensező" Kun Bélát és a „cári tányérok aranyellipszisein ülő" Lunacsarszkijt is. A gondolatok nem ismeretlenek. A Ma elvi cikkeiben gyakran szerepelnek hasonlók. Csak Barta mindenkinél élesebben és több szarkazmussal fogalmaz. Kiáltványai furcsa írásművek. Manifesztumok, szatírák, kétségbeesett bírálatok egyszersmind. Sok fronton támad. Kritizálja a kapitalista életberendezését, a munkásságot, vezetőit és az eljátszott forradalmat. Hangja kegyetlen és marcangolóan gúnyos. De kegyetlensége és gúnya mögött: keserűség rejlik. Igaza van Illyés Gyulának, aki az egyik kiáltvánnyal (Tisztelt asztaltársaság) kapcsolatban a Nagyidai cigányokai emlegeti. A kiáltványok egyik végkonklúziója: „Senki sem élheti ki az életét maximálisan, ha azt nem kizárólag mint önmaga függvényét értékeli és vizsgálja". Csak az egyén számára látna Barta megoldást? Nemcsak bírálja a tömegeket, de igyekeznék is elszakadni tőlük? Nem, ettől a gondolattól mégis megriad. Mint Mese a trobitakezü diákról című kötetének 28 darabjai mutatják, rengeteget töpreng egyén és tömeg viszonyán, tömegeket vezetni, mozgósítani, forradalomba vinni képes egyénekről álmodik. A valóságban nem talál reményt, vágyait mesékbe, víziókba transzponálja. A kötetben a kiáltványokon és az Igen című montázsdrámán és néhány kifejezetten költeménynek nevezhető íráson kívül megtalálható minden 1920 és 1922 között készült alkotása. Barta meséknek és novelláknak nevezi őket. A szokásos esztétikai normák szerint nem egészen megnyugtatóan. Igazi, szabályos mese és novella alig van a kötetben. Legtöbbjük meghatározatlan műfajú írás: ha akarom, próza, ha akarom vers; mesék is, novellák is, parabolák is, de egyik sem tisztán, ősük a Primitív szentháromság, de annak szerkezeti tisztasága hiányzik belőlük. S képeik, vízióik pedig mások, mint a korábbi Barta-írásokban szereplők. Idézzünk találomra az egyik „meséből": A kék kupolák alatt már c^.ik zenélő patakok virágoztak. Éjjelcdett. " Bécsben, a Ma kiadásában. M Bécs, 1022. A Ma kiadása
