Vezér Erzsébet - Maróti István szerk.: Adyra gondolok. 125 vers Ady Endréről (PIM, 2002)

Előszó

MAJTÉNYI ERIK A MI ADYNK Az a kemény vonás az ajka szögletében, Az a konok parancs rebellis énekében, Az ő megharcolt harca borongó végeken, A ködbe fúlt Szilágyság, Párizs, a fénytelen, Az a segélykiáltás zord embertelenségben, A rég elpattant szikra, mely fényre kap megint. A jerikói kürtszó, mely bástyát dönt le zengve, A meg nem alkuvások költője, Ady Endre, Szép, szomorú szemével ismét reánk tekint. Őt sokan magyarázták és kevesen követték, Taglalták, mint a vallást, fölmondták, mint a leckét, Új, véresebb kudarcok ittas, bús virradatján, Csikorgó tél haragja zúdult e tájra aztán, Es megfakult reménység, és gyáva kénytelenség, - Es nagyobb vérhullámot a Duna sose látott, Mint amikor végóránk már-már elérkezett... Jaj, negyvenegyben hányszor idéztünk Tégedet, S be elkelt volna akkor a Te nagy bátorságod. Iszonyú háborúból mi, akik kijutottunk, Új öldöklések ellen állit őrségre sorsunk, Munkálkodván megújhodt élet alapjain, A harc, az eszme jussán, szabad hazában, ím, Szent, örök törekvések költője, Hozzád szálunk: Küzdelmes hagyatékod márványba faragottan Miénk, - s világot vívó, viharzó ütközetben Van úgy, hogy a Te hangod szólal meg újra fennen, Es verseidnek érces csengése belénkdobban. 93