Vezér Erzsébet - Maróti István szerk.: Adyra gondolok. 125 vers Ady Endréről (PIM, 2002)

Előszó

arra is, hogy letelt az ideje, az övé, a mindig-rövid, a tízszer-mérhető-mégis, pedig jaj épp most, épp akkor, épp mindig nem volna szabad abbahagyni: épp ott vagyok azok felett a mélységek felett és máris a halottak élén! dehát a testem fogva van két helyi kis legenda közé és megáldva eleve, csipkék jóvoltából a meztelen szerelem örök délutánjain azzal a harcost gyengítő magán-magánnyal is, melyre igazság szerint köpni kellene, mikor az igazi kérdés, hogy mi lett a fontosabb: utóvéd-harcot vagy avantgard támadást vállalni, venni a világ-forma ellen, az élet dühítőn gyönyörű alakjáért, ó ha legalább a legközelebbiek segítenének, a jó kor, a szép kor, vagy lehetnénk tulajdon megbölcsült őseink, hogy mi bezzeg ugyanúgy csináljunk mindent, mely idevezet; így lehet, hogy lehanyatlunk, lehet, hogy büntetve kíséri: majd ezután égről égre minden fiatalon halt nagy tata-költő s jaj lesz, ha lassacskán egy legutolsó kifogja ejteni kezéből azt a csipkét és eljön az ő pihenése is az ordításban, hogy valami végleges esteledéstől óvja az emberiséget sosincs-nyugalmunk átvitt értelme, az értelmes égen tüzes szekéren újra meg újra átvitt halála, mely el soha nem ismeri, amit a magával megint megismételt bizonyíték mond, hazudik, tanít, kiált ki, hogy az erőseknek nem kell szerencse, anélkül is meg kell hogy mutatkozzék sorsuk fölénye, a példa, ha volt, van, van, van, lesz a parancs, aki ő volt és te vagy és én vagyok végig. 90