Vezér Erzsébet - Maróti István szerk.: Adyra gondolok. 125 vers Ady Endréről (PIM, 2002)

Előszó

GYŐRY DEZSŐ ADYT TEMETTÜK Alltam ravatalánál a januári napnak: az emberek kínjukban a szájukba haraptak, lobogott kandeláber, libegett borszesz lángja, s bennünket szívenpaskolt egy nagy halál husángja, egy temetést-értő nép temetett fojtó füstben, s jósoltad-drámánk forrott a forradalmi üstben, míg megdőlt donzsonokra csönd fagyott kárörömmel, mi kikapartunk volna, hogy élj, mind, tízkörömmel, hittük, te vagy a végzet, az igazság, kötőjel, két világ közé árkolt ébresztő temetőhely, zuhogtak szózatszóid, vád, rázás, mint a láva, hogy: fölszállott a páva s hogy: szálljon föl a páva... Már nem tudom, miért volt, már nem tudom, hogy is volt, a Te ravatalod volt... de nem ravatalod volt! Jobban tudjuk maétig, hogy sorsod sorsot hordott, a magyar Egbevágyást és a magyar Dorongot, azóta sincsen másképp, legfeljebb még amúgyabb, a magyar messiásnak csak ha papírja újabb, az álma régi álom, a vermek régi vermek, s még mindig többen vannak, akik arcába vernek. S ezért vagy mindig új még, elhívott s aktuális, akárhogy is borít be a gáncs- vagy dicskanális, míg nem Tömegvalóság álmod, csak Váteszálom, lázíts tovább és ne higgy senkinek a világon, hiába ünnepelnek és ablakukba raknak, akiket megtagadtál és akik megtagadtak! 61