Vezér Erzsébet - Maróti István szerk.: Adyra gondolok. 125 vers Ady Endréről (PIM, 2002)

Előszó

CSUKA ZOLTÁN Az ÜZENŐ ADY Forró szava átnyúlt a szakadékon; kétségbeesett, esdő ölelés. Hulló világban, omló Duna-tájon áldásnak túl sok, átoknak kevés. A szomszédig tán el sem ért a hangja, egy-két megszállott jó ha fölfigyelt, eget és földet rázó zuhanásban ki látott versben intő égi jelt? Ki látta itten isten tarka kertjét s hogy mennyire egy a sokszínű táj, ki tudta akkor, hogy a bontott egység gyógyíthatatlan s mindig visszafáj? Halálos ágyán győzelem helyett a hullás látomása volt a bér, s így látta jól: a testvérnemzetek talmi győzelmén véres a babér. A vér visszaszáll a győző fejére, igaz békét nem kap senki gazul, föl-föltépett sebként a harc kiújul, míg minden nemzet meg nem igazul. Mint régi próféták a kedves népet, ostorral úgy szerette nemzetét és verte, verte, mint a bosszús isten, s szívén érezte minden egy sebét. Szeretni úgy tudott, mint Jézus Krisztus, nem alkuvón és hajthatatlanul, s holtig remélte, hogy a többi kis nép költője így szeretni megtanul. Meghalt s szeméből mindörökre elszállt a nagy Tanulság, véres látomás, most hull csak vissza mind szegény fejünkre, ami hamis volt, bűnös és hibás, mostan fizetjük a meg nem tanult leckét, egy földön élő kicsiny nemzetek, rossz századokért bizony meglakolva, mert nem volt bennünk igaz szeretet. 44