Vezér Erzsébet - Maróti István szerk.: Adyra gondolok. 125 vers Ady Endréről (PIM, 2002)

Előszó

BUDA FERENC LILIOM ÉS KORBÁCS Nem siratni gyűltünk össze és nem gyászolni, halottat se mosdassunk. Az a költő, aki ma ötven éve visszaadta romlandó testét az öntudatlan anyagnak, nem halt meg fóldbe-némult szájjal. Hamis hősök, csorbult szívűek, ember képében is szőrruhás ragadozók sorsa a teljes halál - Ady Endre máig is Világ Vitézeként ragyog. Január baltanyél-kopár fái hajolnak sírja fölé, se őt ott ne keressük: keressük inkább a megvadult Márciusok fűszál-rohamában, virágfórgetegében. Pedig volna miért siratni szerelembe, sorsunkba, a közös bűnvallásba beleárvult arcát. Kietlen földön, ezer éve gazos ugaron, bekerítve hívatlan nászolókkal, dögvészes gyülekezettel, süket akácfákkal és a halál kerékvető köveivel - nem jó látónak lenni ott, ahol a Próféta közröhej tárgya vagy megkövezik. Csillagként csodáljuk hát, ha kinő egy lélek a sárból és ágkoronája sértetlen marad. Ady velünk jön, mint ahogy eddig is velünk tartott a hitek és csalattatások éveiben, százszor próbálták bár kiherélni a tudatlanságban díszelgő doktorok. Dacol az elmúlással, minden tilalommal, pöröl a temető-nagyobbító idővel. Piros és fekete vonulat jelzi az útját, kocogunk mögötte MesebeliJános rongy szőrű csikaján. Bús, nagy szeme elszigorodva tanít: dolgozz, virrassz, reménykedj! Elete parancs és példa, hogy száj és szem meg ne alkudjék soha. Halhatatlan szájából kinő a liliom, kezéből kisuhog a korbács. 36