Vezér Erzsébet - Maróti István szerk.: Adyra gondolok. 125 vers Ady Endréről (PIM, 2002)

Előszó

SZILÁGYI DOMOKOS ÉRMELLÉK Emlékezésként Ady Endrére A „hét szilvafa" most őszi fényben ragyog. Alkonyati bíbor hullik a sűrű csendre. Amíg az Er elér a messze Óceánig: Rólad csobog halkan mindenütt, Ady Endre. Majd fél évszázad szállt el, s a rög, melyből fakadtál, szelíd-barnán, puhán mindig Téged idéz föl. A föld mélye dereng, fölcsillan tompa fényben. Ki örökre megóvtad az elsötétedéstől, most marék por, néhány csont, tűnt élet vagy csupán, s számunkra mégis: élő, izzó, hús-vér valóság. Es hiába van ősz, lásd, egy könny sem hullik el, hogy sirassa az élet halálos, gyatra sorsát. Igaz volt igazad - s kellett-e más egyéb ok, hogy érte meglakolj, hogy sújtsa tettei-szóval élted s minden sorod a rút igaztalanság — ? Szilárd szó kellett és nem elszálló, könnyű sóhaj -: a Te szavad volt. - Vertek? - Visszaütöttél. - Harc volt, harc életre-halálra, sőt, a halálon túl is. Tiporták - de igaz volt a póri jog, szabadság, s porba kellett hogy hulljék az úri Corpus Juris. - Te tetted, Ady Endre? - Hazugság. Nem Te tetted: Tették a milliók, akik szavaddal szóltak. Szóltak a milliók - és remegtek az ezrek. Sötétedett a tegnap - s szavadban jött a holnap. Szentségtörő valál, gálád, istentelen ? Előtted porba hullott száz cafra, ósdi oltár, mert új Isten nevében kegyetlen rátapodtál; - minden bűnöd ez volt csupán - de nem elég ez? Százszorosan elég volt, százszorosan elég az elkárhozáshoz és az üdvözüléshez. Es lásd, szállnak az évek, új tavaszok fakadnak, és Te átlépsz fölöttük, amint suhannak rendre; de mindenikben ott van lábad nyoma, az égő, intő jelként a késő koroknak, - Ady Endre. Megköszönjük, hogy fájtál, mert dallal balzsamoztál minden sebet, hogy többé soha, soha ne fájjon... S amíg Rád gondolok, bársonyos-neszű szárnnyal az érmelléki éj lágyan elsimul a tájon.