Bálint, nevezetben ki voltál Balassa : magyar költők versei Balassi Bálintról (Budapest, 1994)

BÓKA LÁSZLÓ Balassi Bálint magyar imádsága Bodros haja a homlokába hullik. A messzeségbe réved két szomorú szeme. Hosszú orr, lágy bajusz, szívalakú, csókos száj. A kardja markolatján gyűrús finom keze. így áll a képen ő. Mellette egy csukott könyv. Forgós, prémes föveg. Gombok, csattok, sújtások, így adta át magát a kétes jövendőnek, mikor már a jelenbe éh foga belevásott. Főúr. Katona. Költő. Ezt fösse le a piktor. Mentésen, prémesen, finoman, látva lássák: az volt ő, senki más. A többi, az hamis vád és fertelmes hazugság, arcpirító galádság. A sógorok hazudnak. Hazudik minden asszony. A szomszédok gazok. Mit elvett, mind övé volt. A móring és a vár, az asszony és a ló. Hát persze, néha bor folyt, hát persze, néha vér folyt. A fiskus is hazug! Fő-fő hazug a császár! Erdélyben és Lengyelben, ott bezzeg megbecsülték! Péter deák szerette! Zsoltáros Dávid volt ő! Lovait elkívánták, nótáit hegedülték. így fóst a képen ő. Ifjú arcán szelíd bú, így őrzi képe mását az örökkévalóság. A kocsmárost, aki húsz pénzét visszakérte, betegágyba pofozta: ne, pimasz, az adósság! Nem maradt ő adós, asszonynak se soha. Ki mit jussolt, megkapta, a csókot és a vért. Júlia sem panaszlott. És kardja sem pihent. Megharcolt Egerért, meghalt Esztergomért. 92