Tasi József szerk.: „Költő, felelj!" Tanulmányok Illyés Gyuláról (Budapest, 1993)
Botka Ferenc: Illyés Gyula és Déry Tibor. Az aktív ezópusi közvélemény-alakítás párhuzamai
igyekszik megtagadni tévedéseit, mint ahogy azokat annak idején elkövette. Nem számolva a hatalom esetleges megtorlásaival, heves támadást intéz a Petőfi-kör sajtóvitáján az ország és a kulturális élet irányítói, köztük Révai József ellen; egyike azon keveseknek, akik nemcsak 1956 októbere előtt, de a felkelés leverése után is kiáll Nagy Imre eszméi mellett. A következmény ismeretes. A börtönben alkalma nyílik az ezópusi nyelv tökéletes elsajátítására. Úgy ír színdarabot Magyar lány címmel a bécsi felkelésről, hogy az egyben - alakjaiban, cselekményében - a magyar 1956-ot jeleníti meg. (Utóbb Bécs, 1934 címmel adták elő.) S hasonlókat mondhatnánk a G. A. úr X.-ben című regényről, nevezetesen, hogy az utópisztikus környezet egyben a szocializmus keleti kísérletének a zsákutcáját is érzékelteti. Ám nem szeretnénk a leegyszerűsítés hibájába esni. A regény bonyolult világa - a jelzett momentumok mellett - sokkal általánosabb érvényű, megkérdőjelezi egész modern civilizációnk létét és menetirányát is. Az ötvenes és hatvanas évek fordulóján - éppen 1956 tanulságai alapján - a szocializmus hazai gyakorlata egy nyitottabb, lazább központi irányítást igyekezett megvalósítani, s az a kulturális életben is éreztette hatását. Déry 1960 áprilisában amnesztiával szabadul, Illyés szilenciumát is feloldják, s 1963-ban mindkettőjüknek hosszabb nyugati utakat engedélyeznek. Az új, liberálisabb politikai arculat kialakításához szükség volt a korábbi tiltások feloldására is. Egymás után jelennek meg az utóbbi öt évben írott műveik. S nemcsak Déry G. A. úr X.-ben című regénye (1964) vagy az eszme nevében elkövetett erőszaktevések mulatságos paródiája, Akiközösítő (1966), amely szürrealisztikus időjátékkal vegyíti Szent Ambrus ezerötszáz év előtti tetteit - Révai József és segédcsapatának közelmúltbeli „akcióival". Ekkor kapnak nyilvánosságot Illyés Gyula drámái is, köztük a Teleki László remekművét újraíró Kegyenc és a Teleki sorstragédiáját kibontó Különc (mindkettő 1962-ben). Rejtőzködve ugyan és álcákban, de ezek is a kor égető kérdéseinek adnak hangot. A Kegyenc például nemcsak azt sugallja, hogy a becstelen hatalmat nem lehet becsülettel szolgálni, hanem azt is, hogy a tömegek támogatása nélkül a legkiválóbb politikus is tehetetlen. S nem ugyanez olvasható-e ki a Különc főhősének sorsából? Aki látja ugyan, hogy a zsarnokság ellen a nép hatalmára kellene építenie, de ugyanakkor képtelen a megváltást ígérő forradalmi tettre. Ha úgy tetszik, e művek - a maguk módján - egyben a hazai hatalom legitimációjának a kérdéseit is feszegették. S a további kutatások feladata kideríteni: volt-e közvetlen hatásuk a konszolidáció ismert menetére, amely kétségkívül elviselhetőbb sorsot biztosított népünknek a körülöttünk lévő csatlósállamok állapotaihoz képest. Egy bizonyos: a hatvanas évek végétől a pártvezetés, személy szerint Aczél György, kereste az írókkal való közvetlen érintkezést, Illyéssel és Déryvel különösen. Nem kétséges, kinek állt ez érdekében. (Ha máshonnan nem, Illyés egymás után megjelenő naplójegyzeteiből bárki olvashat ma már ennek részletkérdéseiről.) 2' Konszolidációnknak - a nagyvilágban is propagálható - képéhez hozzátartozott ez a kapcsolat. Ám az utókort ma már elsősorban az érdekli: ki mire használta fel az így kapott, elsősorban megszólalási lehetőségeket; azt, hogy néhány ezer példányban megjelenő szépirodalmi művek helyett az egymilliót megközelítő Népszabadságban nyilatkozhat meg gyakorlatilag az egész ország nyilvánossága előtt. 2 8 80
