Tasi József szerk.: „Költő, felelj!" Tanulmányok Illyés Gyuláról (Budapest, 1993)
Lengyel András: Illyés Gyula és Bibó István. A magyar művelődéstörténet szerkezeti sajátosságaihoz
A válasz, úgy hiszem, Bibó nagyon összetett, nagyon árnyalt, a különnemű dolgokat egymástól világosan elkülöníteni tudó helyzetértékelésében keresendő. 1978-ban magnóra mondott elemzéséből tudjuk, hogy az 1956 utáni kiegyezést nagyon sajátos kiegyezésnek tartotta. „Sokszor az az érzése az embernek - mondta ekkor hogy itt tulajdonképpen egy, 1956 nagy megrázkódtatása után kiábrándulttá, rezignálttá, nem mindenáron mindent akaróvá vált vezetés egyezett ki egy kiábrándulttá, cinikussá vált, s fogható közvetlen előnyökre törekvővé vált országgal." 3 ' De azt is tudta, „joggal vetődik fel a kérdés, hogy miért ne lehetne ennek előnyeit és erényeit elismerni, pláne olyasvalakinek, akinek legfőbb gondja bizonyos szellemi alkotások napvilágra hozatala", 3 4 hisz ez a hatalom „a maga repressziós és cenzúrázási lehetőségeivel egyáltalán nem óhajt száz százalékig élni, és megelégszik egy, elvtagadást nem jelentő általános elismeréssel". 3 3 Márpedig ő Illyést nemcsak jelentős alkotónak tudta, de olyan embernek is, aki emberi autonómiájára, szellemi függetlenségére különös gonddal vigyáz, s akinek művészete különösen alkalmas arra, hogy tételesség nélkül is súlyos dolgokat mondjon ki. Nem véletlen, hogy Illyés egyik alapművét, a Puszták népét éppen hatását közvetve elérő, társadalombírálatát közvetve, de annál elementárisabban megnyilvánító könyvnek tartotta. „A könyv - írta - csupán az indulati megfogalmazást és a formálisan vádemelő magatartást mellőzi, egyébként ennél súlyosabb vádat az egész falukutató irodalomban senki a nagybirtok ellen nem emelt. Éppen tárgyilagos, regisztráló hangneme által válik a legsúlyosabban kipellengérezővé." ,f l S amikor a már idézett 1978-as elemzésében saját magatartása indokait magyarázta, az általános alkotói kiegyezések egy speciális változatáról is beszélt, elfogadólag. „Nem vitatkozhatom, nincs jogom vitatkozni azokkal sem, akik megteszik [...] a kiegyező gesztusokat, mert annak tudatában vannak, hogy valami mindennél fontosabb ügy van rájuk bízva. Kodály Zoltán elmehetett nemcsak egy értelmes és mértéktartó államhatalom, de akár Rákosi Mátyás rendezvényeire is: neki egy dolga volt, őrködni a magyar zenekultúra folytonossága felett." Majd ehhez hozzátette: „Ma is lehetnek és vannak ilyen minden egyébnél fontosabb dolgok. Amit azonban én a magam számára ilyen rám szabott ügynek tudok, hogy bizonyos felismert állam- és társadalomelméleti igazságokat megfogalmazni próbáljak, abba éppen ezek az elismerő és kiegyező gesztusok illenek bele a legkevésbé." 3 7 Meggyőződésem, hogy e képlet „mai" lehetőségeiről szólva Bibó Illyésre gondolt. Sőt továbbmehetünk: a kiegyezésnek s a kiegyezés elutasításának e sajátos komplementaritását alighanem Illyésről és saját magáról gondolkodva fogalmazta meg. A modell, számára, éppen kettejük viszonya, illetve az e viszonyban élesen megjelenő s értelmezést igénylő helyzeti és magatartásbeli különbség lehetett. Magyarázó értékű, már-már jelképes tény, hogy magának Bibónak az első nyilvánosságba való beemelése is e modell szerint történt. Amikor 1979 májusában meghalt, sírjánál - főszónokként - Illyés Gyula beszélt, s az akkori kultúrpolitika nekrológként csak ezt a szöveget engedte megjelenni. Illyésnek a Tiszatáj 1979. évi 7. számában megjelent búcsúztatója így a Bibó-életmű fölmérésének nyitánya lett. S bár ez az írás szükségképpen féloldalas, Bibó 1956-os szerepéről szót sem ejtejthet, Illyés tekintélye széles értelmiségi réteg figyelmét irányította rá az „elfelejtett" Bibóra. 29
