Tasi József szerk.: „Költő, felelj!" Tanulmányok Illyés Gyuláról (Budapest, 1993)

Kovács István: Tétova találkozások Illyés Gyulával

az egyetlen, aki szót emelt: az Újévi ablak „hiábavaló oh" reménytelenségével roncsolva önmagát. Magányos küzdelme önnön megmaradásáért folytatott harc is egyben. Ennek legmegrázóbb dokumetumkötete ez idő tájt, 1965-ben jelent meg Dőlt vitorla címmel. Mennyire arcpirítóan őt igazolta a rombolás eredményességével hivalkodó idő. Mert a látszat ellenére például nem romlás-e az is, ha ma valaki beszédében a kötőszavak helyébe is a hazát csúsztatja? Illyés a római patríciusok arányérzékét ajánlja figyelmünkbe, akiknek ízlése ellen való volt a haza szüntelen felemlegetése, de pontosan tudták, mikor kell meghalni érte. Illyés a szellem legnemesebb lovagjai közül való, aki léptenként felmutatja harceszközeit, s használatuk eredményét: szavainak, szófűzéseinek, gondolathangsúlyukban mindig fegyelmezett mondatainak idegeket delejező bűbájolásáról ki-ki meggyőződhet..., s eszméit is úgy sugallja nekünk, hogy elhisszük, akár tőlünk is vehette volna, ha még egy pillanatot vár. Mert Illyés költőlétének legbuzgóbb forrása és vissza-visszatérő szenvedésének nemegyszer okozója is az empátia, amely nála nem pusztán készség, hanem maga a létezés. Szinte mint gyermekkori betegségéről vall róla a ma már akár modern regényként is olvasható Puszták népében. De nap mint nap érezhetjük, ha vele időzünk, hogy halála után is mennyire a másikunk tud lenni - a hitelesség kölcsönös bizonyságául. A versei oszlopcsarnokában álló szellemi nagyságok, az elődök és kortársai tekintetében - Zrínyiében, Berzsenyiében, Petőfiében, Bartókéban, Kodályéban, Ferenczy Béniében, Déry Tiboréban, Latinovitséban és másokéban is az ő besenyős szeme vágását érezzük. S hogy Bartucz felvilágosítása nyomán származására hivatkozik, annak oka, hogy a besenyők elpusztultak, beolvadtak, még ha részben a magyarságba is. Emlékük őrizése így lesz személyes gond. S hogy a történelmi múltat idegszálaival jelenünkhöz tudja rántani - s nem csupán önéletírói emlékezésekor az szintén az átélésképesség terhes isteni adottságának köszönhető. Az ehhez való talentum persze beomladozott volna, ha nem boltozzák ki az ismeretek, a műveltség napi aprómunkával egymáshoz illesztett terméskő darabjai. A magyar és az európai kultúra és história hány alkotása, emléke, képviselője, hőse jelent meg általa körünkben, épült be személyiségünkbe. Petőfi Petőfi lenne-e az ő könyve nélkül? S a francia kultúrához konokul kitaposott csapásról nem ő int-e leghitelesebben felénk, hogy kövessük, még ha történelmünk átok-palotáján, a Trianonon kell átkelnünk is lélekben? S hány európaiban lobbantotta fel a becsvágyat vagy a lelkiismeret-furdalást, hogy egyet-mást tudnia illene arról a népről, amelynek 1956-os mutatványát kényelmesen végigtapsolta vagy megkönnyezte, netán pártos hivalkodással elítélte. Elete során nem egy mérgezett hegyű nyilat lőttek ki rá. Az irodalomtörténészek számba vehetik őket, ha az idegpattintók nevének megörökítését érdemesnek tartják. A mérgek leltárba vétele tanulsággal szolgálhat. Van, ami vádként mindnyájunk ellen felhozható, jóllehet napjainkban mindinkább áhított érték: a kompromisszumkészség. Megesik, hogy éppen az szorítható sarokba vele, aki a másikon számon kéri. De róla szólni, vele élni itt csak úgy szabad, ha tudjuk: nem más, mint Batthyány Lajos avatta politikai, polgári erénnyé. így e vonatkozásban ő a követendő példakép. Batthyány, ameddig személyes és az általa képviselt közösség tisztessége engedte, a legvégső 296