Tasi József szerk.: „Költő, felelj!" Tanulmányok Illyés Gyuláról (Budapest, 1993)

Tamás Attila: Illyés Gyula költészetének utolsó korszakáról

Kiszállt vele odakünt a városból az idő. De itt benn csak megcsörrentek a csajkák. Egy kis négyszög a szemközti falon kigyúlt. Gépkocsi hördült. S föltarthatatlanabbul, mint Neptun és Mars fénykeresztezése, eldörrent végül a sortűz; csak már a vas, az ólom s néhány ténytétel s néhány vegy-elem találkozása folytán. Az egyes kötetek persze nem mutatják pontosan a keletkezés időrendjét; Illyésnek több később napvilágot látott verséről tudhatjuk is, hogy készen volt már az ötvenes évek végén, csak a megjelenésre nem volt lehetősége. Kutatásoknak kell majd arra vállalkozniok, hogy kiderítsék: mikor fogantak azok a sorok, melyek az - úgymond - konszolidált években láttatták meg ismételten olvasóikkal a pusztítás kevés mozzanatból kibomló látomását? A kerítés végig kidöntve. Szétvonszolták a hegyeket. Ló s tehén távol tekereg. Csöpög a hanyatt fekvő nagylány orra-vére hiilő üszőkre. Távolodik a dal, a harsány. Kiül a macska a küszöbre. (Hommage á Goya) Az isten-élmény korai, a harmincas években - rövid időre - váratlanul megerősödő hangjait az ötvenes évek derekán konok tagolású mondatokban nyomta el a „mivel nincs túlvilág, sem kárhozat, sem üdv" tételét mélyebb hangfekvésben megismétlő „mivel nincs túlvilág, sem kárhozat, sem isten". A késői években aztán újból megjelenik az isten-ember arca és sorsa. A mester gondjai a mindenkitől ismert, meg azonban nem magyarázott képre keres indoklást: mi okozhatja, hogy a három kereszthalálra ítélt közül általában egyedül Jézusnak a testét mutatják a festmények szögekkel keresztre feszítettnek. A kivégzésért felelős „szakember" monológjából kiolvasható magyarázat racionális - egyszersmind félelmetesen triviális. Távolabbról a fiatal Babits szentségtörő „szerepjátszásának" emléke is fölidéződik a háttérben, aki a golgotai csárdában duhajkodó katonák szavát hallatva kapcsolta össze a szakrális történetet a kihívóan profán hanggal; a Nyugat század eleji lírikusát azonban inkább a mámor, a gáttalan életélvezet vágya borzongatta meg különös módon, a kétkezi munkát korábban mindig csak tisztelettel említő Illyést viszont a „mesterségekében ható törvények egynémelyikének lehetséges könyörtelenségei - és az emberlét félelmetes arculatai - döbbentik meg rendkívüli erővel. Anélkül azonban, hogy megújítanák benne a korábban sűrűn szóló ítéletmondót. - Ezt a szerepet ezúttal teljes egészében az olvasóra hagyja a költő. 276