Tasi József szerk.: „Költő, felelj!" Tanulmányok Illyés Gyuláról (Budapest, 1993)

Kabdebó Lóránt: Kézfogások. Egy Illyés-kötet kritikai visszhangja

2

1 Bori Imre: Illyés Gyula: Kézfogások (Magvető Könyvkiadó, Budapest, 1956), in Híd, Novi Sad, 1956, 896-897; Verseskönyvek, tanulságok, in Híd, 1958, 740-748, ezen belül: III. Nem a jelen, már csak az. emlékezés, 744-746. 1956-os cikkében ezeket fejtegeti: „Az első rádöbbenés: igen, öregszik a költő, az ifjúság valamikori boldog énekese, aki oly sok emléket tudott verssé idézni ifjúkora élményeiből. Mert Illyés Gyula legújabb verseskönyvének ez az alapmotívuma, amely barnás, sötétesen borzongó tónusaival megfesti az egész kötetét, szorongással és rezignációval tölti meg a tűnő évek árnya, az órák hulló perceinek mindjobban szorító bilincse, amely a sodrásába került emberben háttérbe szorítja a mát és előtérbe helyezi, mintegy a költő érdeklődésének középpontjába téve, az emlékeket, az időtlenné és súlytalanná vált múltat. [...] Nemes, fojtott szava ömlik a versek medrén az olvasó felé, legyőzve egyedüllétet, csalódást, gúnyt, megnemértést, kutatva az olvasót, kivel a szellem a legkézzelfoghatóbb s talán legszebb módján kezet foghat. És nagyon sajnálnánk, ha ezek a versek »Őszikék« lennének Illyés Gyula költői szándékában." Hogy a szépen fogalmazott szavak milyen ítéletet takarnak, az 1958-as tanulmányából olvasható ki: „Két költő merült el szinte végleg az utolsó tíz-tizenöt évben emlékeibe. Az egyik Szabó Lőrinc, a másik Illyés Gyula. [...] Kiégett a költő mindig pezsgő szíve? A költő világában a múlt, az emlékezés hangjától szürke minden." 2

8 „Azt mondtam föntebb: a nagy versekhez árnyéka sem fér annak a maradi, vidéki látásmódnak, amely még irodalmunk java részében is annyiszor kísért. Egy verssel - pontosabban annak egy helyével azonban mélységes zavarban vagyok. Mikor napilapban először olvastam az Árpádot, napokig feldúltan mondogattam magamban azt a strófát, amelyet azóta is Illyés makulátlan humanista szemlélete foltjának érzek; s annál inkább, minél bámulatosabb a költői fogalmazás: Lesznek minél jobbak az új arák, lesz méhük annál mélyebb temető: ottenyész el a napfényként sütő mongol mosoly, a hun pupilla-láng. íme, mellesleg a példa arra is: hogyan lehet elfeledhetetlen költői képbe foglalni valami jószívvel elfogadhatatlant. A jellemző illyési inverzióval kiemelt döbbenetes paradoxon, s a hun pupilla-láng ezredév mélyéből ránk sütő bűvölete - mindez remeke a költői-drámai sűrítésnek (s ízelítő az illyési nyelv és költői eszköztár oly egyéni erőteljes gazdagságából, amely egyszer már külön tanulmányt érdemelne). De - Kosztolányi ismert tétele szerint - csak le kell fordítani valamely mondatot franciára, hogy kiderüljön, világos és értelmes-e. Nem rossz próba az sem: valamely gondolatol más népek gondolatvilágában elgondolni, hogy egyetemes érvénye annál jobban kitessék, vagy elenyésszen. Hát próbaképpen gondoljuk csak el azt a francia költőt, aki ma azon bánkódik, hogy a frank anyák méhe temetője lett a gall fajnak, vagy éppen a gall anyáké a franknak. Az nem az elveszett francia népet siratná, hanem a meglevő francia népet temetné egy sose létezett fikció sírjába. S egyáltalán, szörny gondolat, hogy bármely anyák termő méhe temetője lehet bármilyen népnek: mikor minden európai, s egyáltalán, a primitíveken kívül, minden nép a földön, ilyen idegen anyaméhek »temetőiből« támadt, és támad folyton újra, mai és holnapi életére. Máig is gyanítom, hogy bennem lehet a hiba, s valami olyat olvasok ki e sorokból, amit Illyés nem akart mondani s ami nincsen is bennük; végzetes félreértésnek estem áldozatul. De ha nem, akkor - úgy érzem - egy-két strófa erejéig Illyés esett áldozatul egy döbbenetesen kínálkozó költői kép s egy rég túlhaladott gondolat csábításának." Somlyó György: A költészet évadai (I.), in Csillag, 1956, 7. sz., 124-135, ezen belül: Illyés új verseiről, 125-128, in: S. Gy.: A költészet évadai, Bp., Magvető, 1963, 295-296. 2

9 „Illyés versében azonban nemcsak s nem elsősorban biológiai vérkeveredésről van szó. Ő ebben a megrázó képben Európában megtelepedett nemzetünk példátlanul kemény sorsát, szüntelenül a halál, a pusztulás mezsgyéjén való járását fejezi ki. Azt, hogy a Kárpát-medencében való megtelepedésünk miféle áldozatokat követelt tőlünk, milyen keserves történelmi szerepet rótt ránk." Orosz László: i. t. 177. 259