Tasi József szerk.: „Költő, felelj!" Tanulmányok Illyés Gyuláról (Budapest, 1993)

Bodnár György: Illyés Gyula szépprózai műveinek poétikai alakzata

alkalmas fölvetni a könyv művészi hatásforrását, esztétikai lényegét: az irányzat és a műfaj együttes kérdése ez". Véleménye szerint a mű kifejezés- és közlésmódjának eszközeit sem a szociográfia, sem az önéletrajz, sem pedig a regény nem tudja esztétikai tekintetben egybefogni, a vallomás viszont, melyet az Illyés-szakirodalom ritkán emleget, rendező elveként fogható fel. „A vallomás - írja - az ún. fejlődésregény vagy képzési, nevelődési regény közeli rokona (s talán egyik őse is). Az ilyen regény alkotója is rendszerint egy olyan erkölcsi értelmű egyéniség-, jellem-, személyiségalakulást mutat be, amelynek eredményét, végkifejletét ilyen vagy amolyan, vagy minden szempontból ideálisnak tartja a regény szerzője [...] A vallomás erkölcsi mozzanata, kötelezettsége azonban személyesebben és közvetlenebbül van jelen [...] Az ember ezt csak úgy érheti el, ha egyre távolodik frétege] önszemléletétől, s minél több fázisú, minél összetettebb szemléletű s minél nagyobb távlatú rálátást s vele együtt minél mélyebb történeti, emberi, erkölcsi belátást nyer [rétegére]." Németh G. Béla jó szemmel veszi észre, hogy alig van olyan fejezete a Puszták népének, amely tételesen vagy metaforikusán ki nem mondja a rálátást lehetővé tevő eltávolodás nélkülözhetetlenségét s a belátásból következő visszatérés kötelezettségét. Illyés e folyamat kivetítéseképpen egy kettős irányú, szüntelen feszültséget hordozó mozgást visz be az elbeszélés menetébe: hol az életrajzi indítástól közelít időrendi és oksági építéssel a konklúzió felé, hol pedig a konklúzió felől halad az indítópont irányába visszapergető logikával. így különböző természetű műrészletei sohasem csúsznak ki az elbeszélés reflexív, ítélő és következtető modalitásából. Németh G. Béla így kanyarodhat vissza a korábbi Illyés-kritikák egyik kulcsfogalmához, az iróniához, melyet a Puszták népe modalitásának megnevezésével azonosít. Ugyanez a gondolatmenet Szegedy-Maszák Mihályt a Puszták népe többértelműségének a felismeréséhez vezeti. Szerinte Illyés nem a múltbeli események idejét kívánja hitelesen ábrázolni, hanem az emlékezését. S ennek rögzítési lehetőségét a gazdag hagyományú életkép műfajában találja meg. Ez a műfaj köztudottan kevéssé ismeri a cél felé haladó folyamatokat, s inkább kereszt-, mint hossszmetszetében mutatja be a hősök életét. Allóképszerűsége nem csupán az író viszonyát fejezheti ki tárgyához, hanem a tárgy természetét is, hiszen az uradalmi cselédek világát úgyszólván érintetlenül hagyták a sorsfordulók, s életformájukban az örök visszatérés kísért. Illyés állóképeinek intenciója azután tovább szűkíti a műfajt, s a példázatszerűséget emeli ki belőle. Mivel azonban az elbeszélő egyszerre szereplője és tanúja az általa elmondottaknak, nézőpontja hol belső, hol pedig külső. A következmény olyan kettős látás érvényesülése, amely a Puszták népét inkább közelíti a huszadik század nyitott befejezésű műveihez, mint a múlt század egyértelmű példázataihoz (Többértelműség a Puszták népében, 1982). A poétikai megközelítésben a kettős látás, a többértelműség felismerése már magában foglalja a Puszták népe tárgyiasságának elkülönítését a szociográfiák tárgyiasságától. Az utókor tehát joggal teszi fel a kérdést, miért őrizhetik meg műalkotásjellegüket az elkötelezett irodalom klasszikus művei, a konkrét vonatkoztathatóság feltételeinek megszűntével is. Elődei gondolatmenetét Kulcsár Szabó Ernő Az epikai tárgyiasság új alakzatai című cikkében e kérdésre válaszolva igyekszik folytatni. Az ő kiindulópontja az, hogy „poétikailag a szöveg alakítottsága tartalmazza 213