Tasi József szerk.: „Költő, felelj!" Tanulmányok Illyés Gyuláról (Budapest, 1993)

Koncz Virág: „Aki ma nem hiszi, hogy küldetett". Illyés Gyula - szerep és személyiség

hivatástudata pedig tekintélyt ad neki. Nem véletlen, hogy újabb harc indul meg érte, ezúttal nehéztüzérséggel: az egy hang egy szólamot harsog mindenünnen. Illyés ekkor lesz „a legnagyobb élő magyar költő" (Horváth Márton, 1948), akiért „harcoltunk, s harcolunk elsősorban akkor, amikor szókimondóan megmondjuk neki az igazat" (Révai József, 1951). Akik szekerük elé akarnák fogni, két dologgal nem számolnak: egyfelől Illyésnek valóban erkölcsi álláspontja volt a világgal szemben, „szigorú, kombattáns kedvű" forradalmár volt, forradalmáron nem pusztán „közösségi alapút", de „emberszempontút" értve (Naplójegyzetek, 1974), másfelől óvatos ember volt, nem lehetett akármibe belerángatni: „kézzel szedte a szalonnasütéshez való gallyat, de a szalonnát ezüst evőeszközzel ette" (Cs. Szabó László, 1968). Az 1957-től 1961-ig tartó hallgatás (a hallgatás okaira most nem térünk ki) gyakorlatilag mindkét felet jellemzi; Illyés számára újabb helyzet érlelődik. A hatvanas, de különösen a hetvenes évektől ugyanis egyértelműen elismerik, az ország babérkoszorús költője, akit újból és újból kitüntetnek, s ekképpen szobrot faragva belőle, megmerevítik. Az az Illyés, aki a negyvenes évek első felében még a Magyar Csillagot, azaz egy szellemi fórumot, intézményt tudott maga mögött, s annak lehetett fő reprezentánsa, most maga vált intézménnyé a magyar kultúrában. Az intézmény kevesebb jog, több kötelesség; mindenképpen nagyobb befolyásolhatóság és felhasználhatóság. Mindezzel tisztában van, szerepe új formáját a költő közéleti szerepének aktualizálásával próbálja mégis, megrögzött felelősségérzettől hajtva, hasznosítani. Míg a harmincas években a szociális kérdések fontosságát hirdette, s azok megoldásával remélte a nemzeti problémák eltűnését, a hetvenes években a magyar anyanyelvűek egységét hangsúlyozva a kisebbségek felé fordul figyelme. De a nemzeti probléma ekkoriban már kénytelen-kelletlen nem pusztán erkölcsi kérdés számára, hanem létérdeke: az intézményesség talán ide vezet. Ekkor kezdődik Illyés személyes tragédiája, a szerep innentől kezdve nehezedik rá végképp a személyiségre. Hiszen a szerepnek ára van, s hogy mekkora, azt a halála óta megjelenő naplójegyzetekből olvashatjuk ki. A publikációi mögül mindig kellő határozottsággal és önbizalommal kitekintő Illyés a naplókban már jóval elesettebb, bizonytalanabb, gyakorta önvád szorongatja, depresszióval küzd, szorong. A szorongás - jellem. A jellem, Illyés szerint is, saját szerzemény legyen: „erőfeszítés, botlás és tán bűn és vezeklés eredménye" (Naplójegyzetek, 1943). A magyarság sorsproblémái a hetvenes években már neurotikussá teszik, fizikai hatással vannak rá, főként mivel sok esetben már nincs ereje megküzdeni. Depressziója a szereppel való azonosulás nehézségeit sejteti, e tekintetben legmegrendítőbb az 1974. július 24-i bejegyzés: „Mint holmi cellában, úgy kerengek már a nemzeti kérdésben. Meddig kell még ezt a rácsot ráznom, hogy kijussak a még lebilincselőbb kérdezni valókhoz?" Illyés olyan, egyáltalán nem átlagos képességekkel megáldott ember, akiben egyfelől készségként, másfelől a közösségi élet folyamatában alakul ki, hogy visszahat a társadalomra. De a közösség, mely kiemeli és most már őt teszi modellé, egyetlen vonásánál ragadja meg, szerepének ennél fogva lesz jelentősége. Az a „legnagyobb tét", amelyről 1945 márciusában beszélt, talán nem pusztán a nemzeti problémákra való állandó figyelmeztetést jelentette, bár hogy környezete erre helyezi a hangsúlyt, abban neki is komoly része volt. 14