Botka Ferenc (szerk.): Mérlegen egy életmű. A Déry Tibor halálának huszonötödik évfordulóján rendezett tudományos konferencia előadásai, 2002. december 5-6. - A Petőfi Irodalmi Múzeum könyvei 12. (Budapest, 2003)
Tarján Tamás: Miért rosszak Déry drámái?
^Tarján ţjiunâi változatának bemutatójára is elment.) A szegediek - a SzESz - Az óriáscsecsemőjé- ről írt maga Déry, írt (nem csupán novellában) az egyik szerepet játszó, nemzedéke meghatározó epikusává lett Temesi Ferenc, írt akkor és később egy sereg kritikus és emlékező. Paál Istvánról - részint a Déry-mű rendezésével is összefüggésben - kulcsregények keretei között írt Szőnyi György Endre (Lengyel történet, 1983), Pósa Zoltán {Ama tőrök, 1985), Sándor Iván {Drága Liv, 2002), Paállal és a nevezetes előadás több alkotójával, tanújával könyvnyi beszélgetést folytatott és jelentetett meg Bérezés László (A végnek végéig, 1995). Nem lehetetlen, hogy Németh László a Nemzeti által a Katona József Színházban színre vitt Galileijén (1956) kívül újabb kori színháztörténetünknek ez a legjobban „körüljárt” eseménye, noha a szegedi egyetemi társulat jogállása miatt nem is ez, hanem a Pécsi Nemzeti Színház (Stúdió) 1978-as - most már tényleg március 21-i, Szikora János rendezte értelmezése számít (hivatásos színházi) ősbemutatónak. Az óriáscsecsemő — főleg Radnóti Zsuzsa — az említett könyvét jóval megelőző - tanulmányai és Kocsis Rózsa monográfiája {Igen és nem. A magyar avantgárd színjáték története, 1973) révén bekerült az irodalom- történeti köztudatba, s e literátus létét Paál István rendezése nagymértékben, Szikora, azután 1991-ben Gaál Erzsébet debreceni színrevitele is új felismerésekkel táplálta. A mű kanonizálódása lényegében zavartalan, ehhez sok szakdolgozat és doktori disz- szertáció is hozzájárult (2002-ben például a debreceni doktoriskola hallgatójáé, Nemes Ritáé). Az érdemi bírálat vagy tartózkodás ritka. Nagyjából annyi - s ez azért jelzés értékű mint Csont Andrásnak Az óriáscsecsemő Vajda Gergely szerzetté ka- mara-bábopera változatáról papírra vetett recenziójában (a szerinte „korántsem dadaista vagy abszurd” alkotás lappangó-felbukkanó létének majdnem nyolc évtizedét elismerően nyugtázva) e vélekedés: „Mára, talán nem túlzás ezt állítani, a Déry-féle szemtelenség jórészt hatástalan, a darab fölött kissé eljárt az idő” {Színház 2003. február). Annak vitatásába most nem mehetünk bele, hogy a „szemtelenség” a legszerencsésebb kifejezés-e Déry darabjának művészetközi hatásmechanizmusára, kevert nyelvezetére. Az sem tartozik ide, hogy például Eörsi István esküszik a dráma abszurd karakterére, ontológizáló irányultságára - hogy a nemzedékek kisiklásának, vereségének „körforgó” példázatát ne engedje át a sokkal szűkösebb „antikapitalista dráma” terminusnak. Bármily sikertörténet is Az óriáscsecsemő indokolt és alaposan analizált visszailleszkedése a magyar dráma medrébe, sem a Mit eszik reggelire?, sem A kék kerékpáros szövegét nem tudta maga mellé emelni. Ezekre ugyan nem mérjük a „rossz darab” ítéletét, de hiteles szakember óvakodik a „jó darab” megjelöléstől. Ekként tehát egyetlen jó Déry-darab állna szemben hat nem jó darabbal és két „zárójelbe tett” művel. De ki mondja, s mondja-e, hogy az 1945 utáni Déry-drámák nem jók? Úgy „mindenestül” ezt senki nem mondja, még a drámaíró Déryről összegző, hosszmetszeti igényű portrét nyújtó Hermann István sem — azonban ő az, aki az egész szakiroda- lomban a leginkább megkérdőjelezi Déry drámaköltői tehetségét (nyilvánvalóan a tényleges költői avantgárd művek ismerete nélkül). Viaskodás a drámával című tanulmánya, mely az 1969-es Szent Iván éjjelén kötetben látott holdvilágot, a szerzői 76
