Botka Ferenc (szerk.): Mérlegen egy életmű. A Déry Tibor halálának huszonötödik évfordulóján rendezett tudományos konferencia előadásai, 2002. december 5-6. - A Petőfi Irodalmi Múzeum könyvei 12. (Budapest, 2003)
Görgey Gábor: Megnyitó a Petőfi Irodalmi Múzeum Déry-kiállításán
íjéirtfeij fjábor úgy, mint ahogy Déry Tibor is ’45 után, amikor végre-valahára megjelenhetett nagy regénye, A befejezetlen mondat, mely tíz évig vagy talán még tovább pihent publikálatlanul íróasztalfiókjában. Óriási érzés lehetett, hogy végre publikussá válik, végre megtudja, hogyan hat, hallja a visszajelzéseket. Ha belegondolok abba, hogy Dérynék fogalma sem volt tíz-egynéhány évig, hogy mit írt, hogy mi a hatalmas mű, mely élete fő műve, nyugodtan elmondhatjuk, ez pokoli kínszenvedést jelenthetett. Néhány év demokráciapróbálgatás után 1948-ban megint jött egy fordulat, a „fordulat évének” becézett rákosista puccs, amikor Déryből egy rövid időszak után, amikor ünnepelt nagy írója volt a demokráciának, megint ellenség lett, gyanús figura, a osztályidegenségtől kezdve a polgáriságán keresztül az összes sematikus jelzőt megkapta. Idősebb jelenlévők emlékeznek a Felelet-vitára, megint a megpróbáltatások sora várt rá, ugyanúgy, ahogy Károlyi Mihály szintén vállalván egy rövid szerepet a bontakozó, majd lefejezett demokráciában, újra emigrációba kényszerült. És akkor, hogy az utolsó periódusról beszéljek, 1956-ról, amiből szintén nem maradt ki, nem bírta ki - és ezt most abszolút pozitív értelemben mondom -, tehát újra szerepet vállalt, újra az élvonalba és börtönbe került. Megjárta megint a poklok poklát. Itt zárójelben megjegyzem - hadd mondjam el, ha már ilyen lezseren indult ez a bevezetőm -, hadd említsek egy anekdotát, mely igaz vagy sem, sajnálom, hogy nem kérdeztem tőle soha meg, pedig megkérdezhettem volna, hogy igaz-e? Miszerint amikor bevezették a cellájába, akkor azt mondta a fegyőrének, hogy „fegyőr elvtárs, nagyon szépen kérem, ne zárja be a cellaajtót, nekem ugyanis klausztrofóbiám van”. Tehát ő a polgárságát vitte magával mindenhová, a cellába is, mindig ott volt benne és körülötte, írásaiban és attitűdjében, ugyanakkor, amikor a társadalmi szolidaritás és az együttérzés a társadalommal és a társadalom alsó régióival. Összefért ezzel, sőt nyugodtan kimondhatjuk, erre áldozta az életét. És nagyon kevés éve maradt később, öregkorára, egy nyugalmas polgári létre. Ugyanúgy feláldozta egész életét, ahogy Károlyi Mihály. Déry Tibort 1960-ban kiengedték a börtönből, és akkor elkezdődött egy csöndes, remekművekkel tarkított időskori periódusa, amikor tulajdonképpen sikerült úgy élnie, a némileg bocsánatkérő népi demokrácia burkában, egy kis gyanakvással figyelve tevékenységét, elkezdődött az a polgári létforma utolsó éveiben, amire ő tulajdonképpen predesztinálva volt, és ahogy ő élhetett volna, ha nem úgy dönt ifjú korában, ahogy döntött, hogy ő a munkásmozgalomhoz csatlakozik. Még egy utolsó emlékemet hadd mondjam el róla. Egyszer együtt mentünk. Böbe, a felesége vezette a kocsit, Déry ült az anyósülésen, időnként meghúzta a kis vodkás- üvegét, sose volt berúgva, soha, de rendesen szerette az életet és szerette az italt is. Akkor voltak legnagyobbak sikerei, a legváratlanabb a popfesztivál sikere, a német- országi könyvek, játszották mindenféle a darabját, Az óriáscsecsemőt újra felfedezték, szóval élt és élvezhette a sikerét. Azt mondtam, mögötte ülve a kocsiban, hogy Tibor, valid be, azért ez jó érzés. És akkor előhúzta a kesztyűtartóból a kis vodkásüvegét, meghúzta, visszadugaszolta az üveget, hátrafordult, s azt mondta: Késő! Én ennek a késő-nek a hangsúlyát, keserűségét, szomorúságát soha nem fogom elfelejteni! A kiállítást megnyitom. 220
