Botka Ferenc (szerk.): Mérlegen egy életmű. A Déry Tibor halálának huszonötödik évfordulóján rendezett tudományos konferencia előadásai, 2002. december 5-6. - A Petőfi Irodalmi Múzeum könyvei 12. (Budapest, 2003)
Veres András: Szempontok az ítélet nincs mai megítéléséhez
(Veret. < ‘itulrús politikai presztízsének jelentős emelkedésével járt. Lehetne mondani, hogy ez más, mint az írói rang. Csakhogy 1949 és 1951 között államosították a teljes kulturális intézményhálózatot, publikálni és közönséghez jutni kizárólag a pártvezetés engedélyével lehetett. Más szóval „kinevezés” útján válhatott valaki íróvá; így alakult ki az az új főállású író- és művészértelmiség, amely közvetlenül az államtól kapta jogosítványát és kiváltságait. A hagyományos értelmiségi társadalom igyekezett ugyan érvényesíteni a maga értékrendjét, de ilyen körülmények között csak idő kérdése volt a pártállami akarat diadala. Természetesen eltérő volt az új rend kedvenceinek irodalmi megítélése; a műveivel már a két háború között bizonyító Dérynék vagy Háy Gyulának hasonlíthatatlanul nagyobb volt a presztízse, mint Aczél Tamásnak vagy Nagy Sándornak, holott az utóbbiak Sztálin-díjat kaptak. De e különbségtevésnek később döntő jelentősége lett. Az 1950-es években Déry bejárta az azonosulás, a megtámadtatás, majd a szembefordulás stációit. Már az azonosulás is súlyos következményekkel járt. Déry addig úgyszólván „irodalmi író” volt (a szó Ady által adott értelmében), ekkor viszont elfogadta az írói pártosságnak becézett politikai szerepet. Még súlyosabb következményekkel járt megtámadtatása. Előbb A fehér pillangó című novellája (1950), később a Felelet című regényciklusának második kötete (1952) részesült hivatalos elmarasztalásban, ami meghökkentette, majd a hatalommal szembefordította Déryt. Az 1953-as politikai fordulat jelentőségét az írók közül elsőként ismerte fel, s Nagy Imre új kormányprogramjának támogatására szólított fel az írószövetség párttaggyűlésén. Később a szélesebb nyilvánosság előtt is megtette ezt, az Irodalmi Újságban publikált, Nagy Imre elvtárshoz intézett nyílt levelében. 1954 és 1956 között ő lett az irodalmi élet első számú szereplője. Legjelentősebb felszólalása a Petőfi Kör 1956 júniusában rendezett sajtóvitáján hangzott el: ő mondta ki először nyilvánosság előtt, hogy az elkövetett bűnökért nemcsak személyek okolhatók, hanem maga a rendszer is. Korántsem véletlen, hogy 1956 szellemi előkészítésében éppen a pártállam által kinevezett új értelmiség játszotta a főszerepet. Egyrészt csak a kommunista írók és újságírók voltak abban a helyzetben, hogy nyilvánosan (pártfórumon, írószövetségi tanácskozáson) tiltakozhassanak. Másrészt ők voltak leginkább motiválva - a rájuk is háramló felelősség és a birtokon belül elszenvedett sérelmeik miatt. De látni kell, hogy nemcsak magukat képviselték: az írótársadalom (és persze az értelmiség) túlnyomó részét tudhatták maguk mögött. Déry ekkor már nem csupán a baloldalnak volt elismert vezéralakja, hanem az egész magyar irodalmi életnek. S az ekkor írt szépprózai művei is, mindenekelőtt a Niki című kisregénye (1955) és a Szerelem című novellája (1956) a vitáktól hangos, forrongó értelmiségi közhangulat legreprezentatívabb dokumentumai voltak, az utóbbi szinte a korszak jelképévé magasodott. Mindezt nem lehet eléggé hangsúlyozni, hogy megértsük azt a lélektani csapdahelyzetet, amelybe a letartóztatott Déry került. Nagyon magasról hullt alá. A nemzet elismert szószólójából vált egyik napról a másikra tehetetlen fogollyá, akinek az élete is veszélyben volt - az utóbbit nemcsak ő hitte így, hanem a nemzetközi közvéle145
