Botka Ferenc (szerk.): Mérlegen egy életmű. A Déry Tibor halálának huszonötödik évfordulóján rendezett tudományos konferencia előadásai, 2002. december 5-6. - A Petőfi Irodalmi Múzeum könyvei 12. (Budapest, 2003)
Pomogáts Béla: Déry és 1956
rf)omo(játs (Béla A rejtett konfliktusok azonban éltek tovább, és Déry december 16-i naplójegyzete már némi keserűséggel számol be egy Tamási Áronnal folytatott beszélgetéséről: „Áronnak elmondtam elkedvetlenedésemet s elhatározásomat, hogy nem veszek többé részt elnökségi munkában. Keresztény írók elkülönülése kommunista és zsidó íróktól.” Ez a kedvetlenség csak a december 28-án elmondott írószövetségi felszólalás igen kedvező fogadtatásának hatására oszlott szét. Erről ugyancsak a napló egy feljegyzése emlékezik meg. „Délelőtt 11-kor írószövetség taggyűlés. Beszédem Solohovról, hatalmas siker, utána számos telefon.” A forradalom előtt írott elbeszélések nem nélkülözték az újrakezdés reményét, és ezt a személyes reménységet még határozottabban szólaltatták meg a forradalom idején, majd leverése után született beszédek és nyilatkozatok. Mint tudjuk, ezt követve az író hosszabb időre börtönbe került, majd kiszabadulva még két elbeszélésben tekintett vissza 1956 őszének eseményeire. A Számadás című novella professzor hőse a felelősség drámáját éli át, érvelése szinte megegyezik a Barátaim címet viselő írás önvádoló kijelentésével, s azért vállalkozik a menekülés öngyilkos kalandjára, hogy szabadulni tudjon önvádjától és tudatosan osztozzék azoknak a s orsában, akiket a nagy történelmi vihar elsodort. A Philemon és Baucis című elbeszélés viszont valamiképpen a Nikire rímel: a forradalom napjaiban orvlövészek (ávéhások) áldozatává váló öregasszony meghal, az öregek kutyája pedig világra hozza kölykeit. Ez a fordulat persze kétellyel és tragikus érzéssel terhes: a Mkiben a humánus értékek fennmaradása, itt csupán a biológiai megújulás korrigálja a szenvedést és a pusztulást. Dérynék ezek az írásai már mélyen átélt szkepszisről tanúskodnak, és még inkább erről tanúskodik kafkai nyomokon haladó ellenutópiája: a börtönben írott G.A. úr X.-ben című regény, amely abszurd jeleneteiben ugyancsak megörökíti az ötvenes évek világát, így a forradalom eseményeit is. Déry Tibor 1956-ja, jól tudom, nem könnyen fér bele abba a képbe, amelyet az utóbbi évek főként jobboldali történelemszemlélete a magyar forradalomról kialakított. Hiszen Déry valójában a forradalom napjaiban is megmaradt a „demokratikus szocializmus” eszménye mellett. A „demokratikus szocializmus” eszméjébe vetett bizalom különben is széles körben, így a munkástanácsi mozgalomban és az egyetemi ifjúság körében az ötvenhatos magyar forradalom és a leverése után kibontakozó politikai és szellemi ellenállás igen fontos mozgatója volt. Déry ezt az eszményt csak később adta fel, midőn már egyértelműen agnoszticizmussal szemlélt minden történelmi folyamatot. Erről tanúskodnak kései regényei, a G.A. úr X.-ben mellett a korábban írott, de végső formáját a hatvanas években kapó A kiközösítő című regény és az ítélet nincs című önéletrajzi esszéregény. Déry ezekben a műveiben, pontosabban alkotói pályájának ezen a kései szakaszán valójában „különbékét” kötött a fennálló hatalommal, mint ahogy ezeknek a „különbékéknek” a sorát rendre megkötötték a magyar irodalom, a magyar értelmiség más neves képviselői is, megkötötte szinte az egész magyar társadalom, amelytől racionálisan csakis a túlélés és nem a több évtizedes ellenállás volt 106
