Botka Ferenc (szerk.): Mérlegen egy életmű. A Déry Tibor halálának huszonötödik évfordulóján rendezett tudományos konferencia előadásai, 2002. december 5-6. - A Petőfi Irodalmi Múzeum könyvei 12. (Budapest, 2003)
Tarján Tamás: Miért rosszak Déry drámái?
karfán ţJamâi. désben sajnálatosan korlátolt bekezdése így hangzik: a darab „zavaró formai hibája az a teljesen értelmetlen keret, amibe a szerző állítja. A drámai fejlődést hideg zuhanyként akasztja meg időközönként a színpad egyik sarkában megjelenő »rádiócsalád«, mely a mese szerint rádión át figyeli a bíró házában történteket, s az volna a hivatása, hogy aláhúzza, vagy inkább utánadörmögje üresen, laposan és lom- posan a történteket. Ez pirandellói technikázás, amely annak idején a kései polgári színművek dekadenciáját volt hivatva leplezni, s mely nem a mondanivalóval, hanem a kerettel próbálta áttörni színház és közönség mágikus válaszfalát. Déry nyugodtan rábízhatná az áttörést a dráma ősi és egyszerű eszközeire, mondanivalójának igazságára és mélységére.” Pirandello nevének lejárató említéséhez képest visszalépés, hogy Hermann István húsz évvel később John Boynton Prietsley polgári dramaturgiájának és technikai üzelmeinek átvételét sugalmazza. A tükör-játék eltagadhatatlan gondjait, díszharmóniáit Kapás Dezső 1969-es rendezése nagyban orvosolta azzal, hogy a keret-(betét-)színmű rádióhallgató családját és a drámai főcselekmény családját ugyanazokkal a színészekkel játszatta, ám még így sem tudhatta huzamosan fenntartani a két közösség egy voltának (az „ön-hallgatásnak” vagy az identitásválságnak) a képzetét, mert ez nincs következetesen belekódolva a darabba: a formai ötlet a maga külön, szökevény útjait járja. Ennek ellenére a tükrösség elvei és kivitelezései feltünedeznek a Mit eszik reggelire? textusában is, és tipikus, erős jelentésű tü- kör-tény, hogy Az óriáscsecsemő az 1. Újszülött világrajöttével kezdődik és a 2. Újszülöttnek a „behelyettesítő” világrajöttével végződik. A kabarétréfaként ható Vendéglátás - mely az 1952-es játékközeg tolakodó kellék- és szótárától függetlenítve mint szaritikus óramű ma is pontosan jelez - egészében tükrös konstrukciójú. A tükrösség egyik Déry-darabban sem a hasonmás, hanem mindig a valamiképp torz hasonmás megjelenését szolgálja. Az avantgárd drámák és a legtöbb későbbi drámaszöveg tartalmi-formai összejátszásai a nyomszerűnél erősebbek, a lényegszerű kapcsolódásnál gyengébbek. Óvakodnunk kell a túlinterpretálástól, az erőszakolt párhuzamkereséstől is. A lehetséges kérdések egyikét érintve nem könnyű eldönteni: a farce mennyiben előképe az avantgárd Déry-darabok egyes részeinek (általában is előzménye-e az abszurd dráma előtti avantgárd drámatextusoknak), s ha része, akkor A talpsimogató „rácsomozható”-e erre a fonalra? Ennek a terjedelmes egyfelvonásosnak - műfaj megnevezését citálva: diákcsínynek - inkább az az érdeme, hogy 1954-ben volt bátorsága József Attila védelmére kelni. A talpnyaló-törtető ifjú karrierista leleplezésénél ugyanis fontosabb, hogy nem a korszellem kínálta Petőfi-, hanem a József Attila-sors és -életmű „tan- anyag”-bázisán építi ki egy amorál is járványt terjesztő magatartás, egy sunyi és nevetséges - „udvari” - retorika kritikáját. Teljes biztonsággal sohasem jelenthető ki, hogy valamely drámai szöveg milyen beccsel bír a színházi megjelenítés számára, hogy „mi hozható ki belőle”. Hatalmas írott drámák alhatnak kötetekbe zárva, esetleg épp azért, mert - terjedelemre is - hatalmasak. Ám teljes feledésre ítélt, tartalmilag retrográd drámaszövegekből is válhat színházi remekmű - ahogyan például Jeles András Drámai események című, 80
