Botka Ferenc (szerk.): Mérlegen egy életmű. A Déry Tibor halálának huszonötödik évfordulóján rendezett tudományos konferencia előadásai, 2002. december 5-6. - A Petőfi Irodalmi Múzeum könyvei 12. (Budapest, 2003)
Tamás Attila: Déry Tibor prózája mint a magyar irodalmi másodmodemség része?
^Januis cAltHa rétében - de olyan tényezőknek sincs okvetlenül kisebb szerepük ebben az indításban, amelyekről az érzékelés nem, csak az iskolázott tudat szerez - és rendez - adatokat. Könnyedén feldobott színfoltok és tömör hangzások, majd dinamikus mozgásképzetek, majd búrákként egymás fölébe húzódó rétegek és építőkockák módjára egymásra illeszkedő elemek hoznak létre tudatosan kimunkált-megszerkesztett egészet. Energikus feszítettség, mozgáskészség árulkodik néhol az expresszionizmus- nak, építkezési törekvések egyfajta konstruktivitásnak az átvételéről, míg az egészben testet kapó teljességre törekvés a realizmus nagyregény-igényeinek ígéri az érvényre jutását. (1949-es Hungária-kiadás 8-10. oldala.) Ha nem is ugyanebben a mértékben, végső soron mégis hasonlóképpen érvényesülnek a sokféleségből egészet alkotásnak a törekvései a mű legnagyobb részében. Mint ismeretes, ilyesmire figyelhetünk - még mindig az első fejezet kereteiben maradva, de már inkább a társadalmi valóság rajzát vizsgálva — a komponálásnak olyan tényezőiben is, amilyen a megjelenített két vendéglői helyiségben elhelyezkedők viselkedési módjuk általi elkülönítettsége, s a cselekményben a két haláleset szembeállítása: az öngyilkosságba menekülő Parcen-Nagy apáé és a bosszúból meggyilkolt munkásé. Nem kevésbé kimért azonban a regény jóval későbbi részeiben bemutatott kisebb majd nagyobb felbolydulásnak az elhelyezése és kidolgozása sem. Mind a kettő Parcen-Nagy Lőrinc alakja körül jön létre, aki - cselekménybeli funkcióját tekintve — a középpontban helyezkedik el. Előbb Lőrinc menti meg, félig véletlenül, a szolgálatába fogadott proletárgyereket, Pétert, utcai támadói elől, úgy, hogy közben ő sérül meg; ennek nagyobb súlyú „fordított”-jára kerül sor majd jóval később, immár véletlent és törvényeket együttesen érvényre juttató cselekményszakaszban, mikor Péter az életét menti meg Lőrincnek saját élete árán - anélkül, hogy értené saját cselekedetét. Bámulatosan „soktényezős” ennek a történéssornak az írói kidolgozása: előbb rövid, majd mindjárt utána tüzetes változatban. Előbb egy „természetes” - a cselekményben meg nem jelölt, de lehetséges — megfigyelőnek a tekintetével: „Péter... zsebre tett kezekkel, hanyag tartással Lőrinc mellett álldogált. Azt a benyomást keltette, mintha saját testével akarná fedezni Lőrincet, de ezt szé- gyellné bevallani. Egy késszúrás megsebesítette...” Másodjára ugyanezt a jelenetet a „mindentudó” elbeszélő lélekanalízisének tükrén figyelhetjük meg: „Zsebredugott kézzel ...bámulta az ordítozó ...tömeget. Ismerte valamennyiüket s ismerte ezt a változatukat is. Önmagát nem ismerte. De érezte, hogy ezúttal nem babra megy a játék, és a nekivadult emberek végre fogják hajtani indulataikat, melyeket már nem tudnak, de nem is akarnak leállítani. Amikor megpillantotta a Lőrinc mellének tartó kést, egy csöpp kis mozdulatot tett, amelyet rögtön - mielőtt még megérezhette volna a beléje hatoló pengét - már meg is bánt. Már ebben az első pillanatban sem értette meg, miként történhetett, hogy erre az oldalra került, s ha már megtörtént, miért ennyire véglegesen - mintha bármi is végleges volna e világon! Azt a kis naiv mozdulatot, mellyel felfogta a szúrást - mint mikor az ember egy labda után ugrik -, egy ugyanilyen kis, visszahőkölő mozdulattal érvénytelenítette: elméletileg kihúzta a kést a sebből, és átengedte partnerének, akit tudomása szerint gyűlölt. Mi több, nem is hit58
