Botka Ferenc (szerk.): Mérlegen egy életmű. A Déry Tibor halálának huszonötödik évfordulóján rendezett tudományos konferencia előadásai, 2002. december 5-6. - A Petőfi Irodalmi Múzeum könyvei 12. (Budapest, 2003)

Egri Péter: A befejezetlen mondat kezdőképéről

/>//'/ (J)Üer-Rossz, elég - intette le Fülep őt is. Minden kéz eltűnt a levegőből.-Szóval senki sem látott maguk közül fűszálat - vonta le a következtetést Fülep.

A közönség eddig egyenes derékkal ült, mint irtás után az utánpótlásnak nevelt, fiatal szálerdő. Most megmozdult, felbolydult, hajladozni kezdett, felborzolódott. Érezte, hogy provokálják.

Mindenki rám nézett. Én hívtam meg az előadót. Feltettem a kezem. Fülep felszólított. Felálltam. Aki a mondatot fűszállal kezdi, annak vége. Mást mondtam.-„Elhagylak,

mint cseppet a felhő,

holt őzet az erdő” - idéztem.

Fülep nem tett úgy, mintha ismerné a szöveget. Nem is ismerhette; egy barátom feleségéből szakította ki e három sort a kényszerű szakítás váratlan fájdalma.- Szép - mondta Fülep. - Miért szép? - kérdezte.- Az érzés - kockáztattam meg - megkapja érzéki egyenértékét. Hallhatóvá válik rímben és ritmusban. Lassú léptű spondeust gyors anapesztus követ a második sorban és újra a harmadikban. Az utolsó szótag mindkettőben magára marad. Az ismétlés sokszoroz, hatványoz, felfokoz. Ugyanakkor a fájdalom láthatóvá is lesz a kettős hasonlatban. Rendszerint a kisebbik egység hagyja el a nagyobbikat. Itt fordítva történik: a cseppet hagyja el a felhő, az őzet az erdő. A szakító válik, de az elválás neki fáj. Vagy mindkettőnek. A két fél helyet is cserélhet, hiszen mindkettő védelmet adott a másiknak, s most mindkettő védtelen. A csepp kimondatlanul is felidézi a könnycseppet, az őz halott. Nem védi sem lomb, sem bokor; nem öleli körül sem avar, sem fű. A verset festő írta.

Fülep Lajos bólintott. - A modern művészet irányairól majd egy másik alkalommal beszélgetünk - mondta. Addig figyeljenek a fűszálakra. A festő nem fogalmakban lát, és nem nevezi néven a látványt.

Az író természetesen nem hagyhatja el nyelvi közegét, amikor képet alkot. Hacsak nem kettős vagy többszörös tehetség, mint Michelangelo, Blake vagy Kassák, nem lehet festő, csupán festői. Az is csak képes értelemben. Műnemenként, műfajonként, korok, irányzatok és személyes hajlam szerint más-más módon. (A képvers marginális fejlemény.)

A regényírók sorában néhány jellegzetes típus mégis elkülönül. Az egyiket Dickens példázhatja, aki az Örökösök kezdőképében London hídjait, hajóit, utcáit és bíróságát akkor is tárgyszerű tömörséggel ábrázolja, ha azokat sűrű köd fedi. A köd - jelképes jelentésével együtt - maga is anyagszerű, s azt is felmutatja, felidézi és leleplezi, amit eltakar.

Az ellentett póluson Thomas Mannt találjuk, aki a Doktor Faustusban jóval hamarabb talált rá az avantgárd zeneszerző és a modern ördög szellemi szerepére, mint külső alakjára, s aki azt vallotta, hogy „festői értelemben vett regényalakokká csak regényemnek a központi cselekménytől távolabb álló szereplői válhattak, ... de két főalakja nem”;2őket a részletező ábrázolás - úgy vélte - csak profanizálta volna.

Thomas Mann: A Doktor Faustus keletkezése. Egy regény regénye. Ford. Pödör László. Bp., 1961. 108. Vö. 130., 327-328., 242.

49