Botka Ferenc (szerk.): Mérlegen egy életmű. A Déry Tibor halálának huszonötödik évfordulóján rendezett tudományos konferencia előadásai, 2002. december 5-6. - A Petőfi Irodalmi Múzeum könyvei 12. (Budapest, 2003)
Kiss Katalin: A Pandora Lepketánc-kriúkája
JCLul DCatalin könnyedséggel tudja meghódítani a magas elismerést és olcsó népszerűséget, hogy sokszor már mintha maga sem tudná megkülönböztetni magában az elsőrangú belső direktívákat és tiltásokat: egy hetilapban kijelentette többek közt, hogy egyáltalában nem ellenszenves neki a fiatalok szigorú, bíráló hangja. Megjegyzem azt is, hogy a cikk bevezetése váratlan támadásról beszél, amely Karinthyt egy írócsoport részéről érte, holott sem támadásról, sem váratlanságról nem beszélhetünk, s Illés a maga nevében írt, noha, úgy tapasztalom, nagyon sok Karinthy-hívő véleményét fejezte ki. Szeretném, ha Illés kritikájának hangja valóban nem volna ellenszenves Karin- thynak; mert nekem, enyhén szólva, ellenszenves Karinthy válaszának üres hányave- tisége. De a túlkényeztetett hiúság pillanatnyi sértettségével már meg is magyarázhatjuk az oly értelmetlenségeket, mint: „a Pandora fiatal kritikusa az én emlőimből szívott tejet alakítja át méregfoggá, vagy, hogy: olyasvalakivel párbajoznék, akinek közben vívóleckét kell adnom”. Ha Karinthy komolyan megnézi Illés Endre egyszerű, mindenki által ellenőrizhető, az író múltját tisztelettel kikerülő s minden személyes élt nélkülöző megállapításait, nem fog többet az emlőivel előhozakodni, hanem elgondolkodik azon, hogy lehet-e egyik napon ecetben és olajban, a másikon drága, illatos kenetben főzni drámát és irodalmat. Ne beszéljünk tehát Karinthy cikkének effajta kitételeiről, hanem nézzük meg válaszának azt a nem-személyeskedő részét, amely az irodalmi fejlődésnek egy régi, téves felfogását ismétli el: „... a futuristák legalább levonták a konzekvenciákat és megszakították velünk a szellemi érintkezést”. A legalább szó itt, ha negative is, szimpátiát jelez. Azt hiszem, az írói becsületesség alapföltétele, hogy a múlttal való szakítást vagy múlthoz kapcsolódást egy-egy író saját belső törvényei szabják meg s a konzekvenciákat mindenki a maga mértéke s nem a „Velünk” előírásai szerint vonja le. Mást csak dogma mondhat, nagyon szűk „fiatal” vagy öreg dogma. S az igazi múlttal való szakítás nagyon kérdéses még a futuristáknál is és még kérdésesebb, hogy minden korban és egyénben azonos recept szerint - azonos múltszakítással - történik-e a megújulás? Nem érezhetik egyes új írók, vagy egy egész generáció, újszerűségük egyik részét akár éppen annak művelésében, amit közvetlen elődeik elhanyagoltak? A jó lényeg mindig új s ha a külsőségeket nézzük: az újkereséstől való irtózás korlátoltsága épp oly ellenszenves, mint maga a „futurista” korlátoltság, vagy az az egyébként mulatságos kritikai tájékozatlanság, amellyel „futurista” munkákhoz közönség és kritika legtöbbször közelednek. Műveletlenség, felületesség és intuícióhiány együtt dolgozik közre abban, hogy a „futurizmusok” kifogásolói és dicsérői szinte alig tudják meglátni a forma és stílus mögött az értéket, a kompozíciót és tartalmat, ezek elégtelenségét vagy teljes hiányát, a szükségtelen bizarrságok vészes álarcában akárhányszor Farkas Imrét vagy egy lapos zsurnalisztaköltőt. Aki a „legalább levonták a konzekvenciákat” dogma híve, az nem ért még rá a szavak mögé nézni, az aktualizál, újságírószemmel leír és nem megmér. Mert az újnak ezek a kihangsúlyozásai mindenkor lényegtelenek maradnak az új művek egészével szemben, sőt az újszerűség - ez a múlandóság — akárhányszor nem is a művekben, 35