Botka Ferenc (szerk.): Mérlegen egy életmű. A Déry Tibor halálának huszonötödik évfordulóján rendezett tudományos konferencia előadásai, 2002. december 5-6. - A Petőfi Irodalmi Múzeum könyvei 12. (Budapest, 2003)
Kerekasztal-beszélgetés: Eörsi István és Litván György visszaemlékezései - Pomogáts Béla, Tverdota György, Botka Ferenc és Veres András hozzászólásaival
DCertkukilal-bei'íHqttéi egy kiváló magyar írónak a felesége egyszer társaságban azt mondta, hogy nem értem, maguk mért szidják ezt az Aczél Györgyöt állandóan, ez egy kiváló ember, múltkor is a nyaralónkban kellett volna szerezni egy ülőkádat, sehol nem lehetett kapni, telefonáltam a Gyurinak, és ő megszerezte. Tehát az asszonyokról lehetne írni egyszer valamit valakinek. Másodszor: Valóban ez nagyon nehéz és kínos kérdés, hogy Déry hogyan kötötte meg a maga különbékéjét a hatalommal a szabadulása után, és főleg a 60-as éveknek a második felében. Én azt hiszem, hogy ennek a különbékének, túl azon, hogy nyilván Böbe is ebbe az irányba orientálta őt, meg túl azon, hogy szeretett volna végre magának egy nyugodt írói létet, szerepet játszott az is, hogy valóban ebben az időben - legalábbis az én tapasztalataim szerint - őt már a politika nemigen érdekelte. Illetve csak annyiban érdekelte, amennyiben a világrendről kialakított általános rosz- szalló véleményének a keretében a politikát is el tudta helyezni. Tehát a teremtést utálta, nem a Kommunista Pártot. Szkeptikus és agnosztikus volt minden létezővel szemben, és ezek ki is fejeződnek a regényeiben. De hát végül is - azért valljuk be, az egész magyar társadalom kötött valamiféle különbékét, nagyon kevesen voltak azok, akik a különbékéket elutasították, és akik ma hivatkoznak nagy ellenálló érdemeikre, azok vagy gyerekek voltak abban az időben, és akkor a családjuk kötötte meg a különbékét, vagy szüleik nyakig be voltak épülve a kádárista rendszerbe és ezért nem is volt módjuk különbékét kötni, vagy pedig olyanok utasították el, illetve maradtak ki a különbékéknek a rendszeréből, akik nem is jutottak el abba a keretbe vagy abba a közegbe, hogy egyáltalán fölkínálták volna nekik a különbéke lehetőségét. Ezt, azt hiszem, az utóbbi években kialakult, nagyon szigorú morálkritikánál egy kicsit reálisabban kellene értelmezni, és főként azt nem hiszem, hogy olyanok utasíthatják el vagy ítélhetik meg a magyar értelmiségnek az egészét, akik talán még sárosabbak is ezeknek a különbékéknek a világában, mint az értelmiség egésze. A harmadik megjegyzésem az, hogy Eörsi Pista valami olyat mondott, hogy ő kevésbé tartja fontosaknak, értékeseknek Dérynék az öregkori műveit - mintha valami ilyet mondtál volna. Maga Déry írói munkásságának három csúcspontját látom, az egyik A befejezetlen mondat, ami minden politikai naivsága vagy önmagára kényszerített naivsága, önmagára kényszerített szektariánizmusa ellenére is, véleményem szerint, a két háború közötti kornak az egyik nagy magyar regénye. A másik az 50-es évek közepén írott prózája, tehát azok az elbeszélések, illetve a Niki, amelyekről legalábbis címszerűen én említést is tettem, és a harmadik pedig a kései regényeinek ez a mitikus, abszurd, ironikus világa, ami a G. A. úr X.-ben, A kiközösítőben, az ítélet nmeiben, a Popfesztiválban és más műveiben jelenik meg. És végül egy olyan kérdés, ami nem annyira csak Déryt érinti, hanem általában a politikát is. Azt hiszem, hogy abban a magatartásban, azokban a nézetekben, amiket Déry 56 körül megfogalmazott - és nemcsak ő, hanem nagyon sokan mások is, itt az egész posztkommunista baloldali értelmiség megfogalmazott ezekben adva volt egy szociáldemokrata alternatíva, tehát egy magyar szociáldemokrata alternatíva. Nagyon nagy kérdés az, hogy ez a szociáldemokrata alternatíva miért maradt kívül a 182