Botka Ferenc (szerk.): Mérlegen egy életmű. A Déry Tibor halálának huszonötödik évfordulóján rendezett tudományos konferencia előadásai, 2002. december 5-6. - A Petőfi Irodalmi Múzeum könyvei 12. (Budapest, 2003)
Kerekasztal-beszélgetés: Eörsi István és Litván György visszaemlékezései - Pomogáts Béla, Tverdota György, Botka Ferenc és Veres András hozzászólásaival
J£erekaurfal-ltei eélgttéi nünkben, mert hát azért a Király még ezen a szégyenletes napon is egy különlegesen szégyenletes produkciót nyújtott. Egyébként Déry szempontjából ez megemlítendő azért is, mert Déryt ez ihlette A talpsimogató megírására. Tehát ez az élménye, ami most anekdotának és viccnek hat, de akkor a megaláztatásnak a maximuma volt, ez vitte rá arra, hogy egy vagy két év múlva megkérjen engem, hogy vigyem fel a lakására évfolyamtársaimat, ötöt, hatot, és ott kérdezgetett minket az egyetemi életről, hogy meg tudja írni A talpsimogatót, amelynek a főhőse - Kálmán György játszotta, emlékszünk rá - mondat közben megváltoztatja a véleményét, ahányszor közbeszól a hatalom. Tehát a mögött, hogy a Déry nem volt hajlandó se kijavítani a Feleletet, se a régi módon a saját eredeti koncepciója szerint folytatni, e mögött egyrészt egy írói öntudat volt: nem javítom ki, mert nem igaz, amit tőlem ki akarnak csikarni, és azért sem írom újra, mert nem érdemes, ha akarnak, úgyis megölnek. Mielőtt rátérnék a másik élménysorozatomra, elmondom még egy élményemet, amely rávilágít Déry és Lukács élettel kapcsolatos beállítottságának igen jellegzetes különbözőségére. Beszédem úgy kezdődött, hogy nem értek egyet Révai elvtárssal. Nem hősiességből, hanem naivitásból mondtam ezt, azt hittem, lehet ilyet mondani. Erre olyan dermedtség támadt, hogy elmondhatatlan, senki sem mert fölnézni, s utána a szünetben egyedül álldogáltam, senki oda nem jött hozzám, pedig voltunk vagy hatvanan, hetvenen. Be volt kötve a fél szemem. Végül ketten mégis odajöttek hozzám, Lukács és Déry. Először Déry szólított meg, azt kérdezte, hogy - Mi van a szemeddel? Mondom, - tegnap futballoztam, és fölrepedt a szemhéjam. Azt mondja Déry: egy író ne futballozzon. Aztán jött Lukács: Mi van a szemével? Mondom, tegnap futballoztam, és felrepedt a szemhéjam. - És mi volt az eredmény? - kérdezte Lukács. (Nevetés.) Ez után az 52-es vita után jött a remény korszaka, most erről nem számolok be - Déry vei akkor eléggé állandó kapcsolatban voltam, feljártam hozzá. Most csak a forradalom időszakáról számolok még be. Azzal tisztelt meg Déry, minthogy tudta, hogy én járom a várost a Szabad Kossuth Rádió munkatársaként, felkelőcsoportokat keresek föl, minden este felhívott, hogy mi újság, és minden este meg is kérdezte, hogy..., hát nem is minden este, mondjuk így, október végétől, ő már érezte, hogy jönnek az oroszok, megkérdezte, hogy túléljük-e, mi lesz? Ez még önmagában nem lenne érdekes, érdekes lett azonban az oroszok bejövetele után ez a kapcsolat. November 16-a után megalakult a Nagybudapesti Munkástanács, és Déry javaslatára - ő volt az, akinél ezt elértem, engem jelöltek az írószövetség és a Nagybudapesti Munkástanács között összekötőnek, és akkor Dérynék naponta be kellett számolnom a munkástanács vitáiról. Nekem persze az volt a legfőbb félelmem, hogy a munkás- tanács valamilyen módon kitart a követelései mellett - ismertem Rácz Sándort, meg Báli Sándort, tehát tudtam, hogy ezeket nem lehet megtörni, az írók viszont jó értelmiségi módján valamilyen modus vivendit fognak találni a Kádárral, és ennek az lesz az eredménye, hogy a munkások úgy fogják érezni, hogy az értelmiség elárulta őket. Először fölheccelte, aztán elárulta őket; és csakugyan - ezért is mesélem most 174
