Botka Ferenc (szerk.): Mérlegen egy életmű. A Déry Tibor halálának huszonötödik évfordulóján rendezett tudományos konferencia előadásai, 2002. december 5-6. - A Petőfi Irodalmi Múzeum könyvei 12. (Budapest, 2003)

Tverdota György: A fiatal Déry irodalomszemlélete

ţjaerdola {/i/ört/ij

Ám ez a magyarázat sem teljesen kielégítő. Ha a magyar irodalmi közvéleményt foglalkoztató kérdések döntő többségével kapcsolatban nem is érzi szükségét az állásfoglalásnak, tudjuk róla, hogy átlagon felüli és korszerű világirodalmi tájékozottsággal rendelkezett. Nagyregényét joggal hozták összefüggésbe Proust, Kafka vagy Thomas Mann műveivel. Déryt mégsem vonzza az a feladat sem, hogy világirodalmi ihletőiről értekezzék. Talán gyakran ismételgetett alapelve magyarázza ezt a némaságot, hogy ti. ő mint szépíró mindenekelőtt a művei révén mondja el véleményét a világról. Tartózkodása legfájdalmasabb következményének azt tekinthetjük, hogy alkotói pályájának ily módon éppen döntő fordulatait nem világítják meg kellőképpen kritikai reflexiók. Különösen ott igényelnénk sokkal több fogalmi támpontot, ahol megtörténik az avantgárdtól való eltávolodása és bekövetkezik az első korszak nagyregényéhez vezető fordulat.

Végül alapos indokul szolgál a kérdés napirendre tűzésére az a körülmény is, hogy Déry, alighanem nem függetlenül pályája első évtizedeinek sikertelenségétől, és nem függetlenül A befejezetlen mondattal és további műveivel egyfajta modern realizmus felé tett határozott fordulattól sem, meghosszabbított ifjúkorának irodalomszemléletét, kritikai magatartását is nagyon szubjektiven, túlzottan önkritikusan, olykor egyenesen torz módon idézi föl későbbi írásaiban. Ezeket a megnyilatkozásokat csak akkor bírálhatjuk fölül eredményesen, ha fölfedjük korai kritikai tevékenységének tényleges történeti helyi értékét.

Kritikusi tájékozódásának első köre az irodalmi modernség dilemmái köré rajzolható. Déry, mint az Ignotus-Ady-Babits nemzedéknél jó évtizeddel fiatalabb, írói pályáját is ennek megfelelően számottevően később kezdő írástudó, eleinte a Nyugatban kialakult irodalom-felfogást tette magáévá. Erre enged következtetni 1919-ben megjelent, máris kiváló kritikusi képességekről tanúskodó írása Szép Ernő Lila ákác című regényéről, amelyben nagy empátiával és szakmai hozzáértéssel értekezik a regény impresszionista stílusjegyeiről akkor, amikor az impresszionizmus már évek óta az avantgárd egyik kedvenc céltáblájául szolgál. Ady és Babits költői teljesítményének feltétlen elismerése, Tóth Árpádnak, ifjúkori barátjának előkelő szerepeltetése személyes költői kánonjában, a szálak, amelyek Nagy Zoltánhoz, Turcsányi Elekhez fűzik, barátsága Füst Milánnal, Móricz iránti tisztelete egyaránt kezdeti Nyugat iránti elkötelezettségére, illetve kapcsolataira vallanak.

De már legkorábbi kritikai írásaiban figyelemre méltó, az avantgárd irányába tett elmozdulásokat regisztrálhatunk. Már a Lila ákác kritikájának záró mondataiban is etikai célösszefüggésbe állítja az esztétikai teremtés és befogadás gyakorlatát: „A művészet szépségének szuggesztiója elég ahhoz, hogy az ember... etikai eltűnődésre hajtsa fejét. Mert a szépség maga is agitatív, s végeredményben azonos az örök emberi jóval.”2

Az etika fontosságának hangsúlyozását azért is érdemes rögzítenünk, mert Déry gondolkodásában a művészet etikai elkötelezettsége szinte mindvégig középpontban marad. Az izmusok kozmopolitizmusa felé mutat, hogy Adyról írott nevezetes Az

2 Déry Tibor: Szép Ernő: Lila ákác. In: Botladozás. l.köt. 234.

16