Botka Ferenc (szerk.): Mérlegen egy életmű. A Déry Tibor halálának huszonötödik évfordulóján rendezett tudományos konferencia előadásai, 2002. december 5-6. - A Petőfi Irodalmi Múzeum könyvei 12. (Budapest, 2003)
Czetter Ibolya: Az öregség mint stílus. Déry Tibor: Kedves bópeer
@zetter Jbolijn a komikum végtelenül nemes formája, hiszen alkalmazója képes kinevetni a magáról alkotott misztifikált elképzelést, még azon az áron is, ha ez a saját kárára van. (Nyilvánvaló: a kisregény elbeszélő-főhőse elfogultsággal szereti a kicsúfolt vénembert.) Az (ön)irónia továbbá harcmodor, küszködés, hadviselés az ifjúság könyörtelenségével, az elveszített teljességgel - a viszonylagos belső békesség visszaszerzéséért, a harmónia helyreállításáért. A kettéválás tehát - noha nevetést vált ki - korántsem megnyugtató vagy derűs folyamat. Az író fájdalommal veszi tudomásul, hogy léte inautentikussá vált, mintegy megkérdőjeleződött. Ezáltal a komikum jelentőségteljességre tesz szert, a fojtott szorongás oldószerévé válik. Egyetértve Jean Starobinskivel,’ az iróniát a saját búskomorságában elidegenedett, elveszett én gyógyszerének tekintjük. Az öreg bópeer jellemének, karakterének kettőssége másrészt abban mutatkozik meg, hogy miközben fiatalosnak akar látszani, áhítja és irigyli az ifjúságot, aközben meg is veti, értéktelennek tünteti fel: hiszen Kati kivételével egyetlen mellékszereplőt sem kímél. Tamás fiáról mint jóindulatú, ám szerény képességekkel megáldott gyermekről beszél; a szárnypróbálgató írónak valóságos kioktató filippikát gyárt, majd vitriolba mártott tollal hozzáfűzi: „Tehetség! ... Fiatal tehetség! ... olyan, mint a kamasz magömlése ...” (60.); Vukovics Szilvia kisasszonyt pedig mint szépséges idomú, ám üresfejű lotyót mutatja be, a bizarr, sőt groteszknek is mondható szerelmi aktus előtt például a következőket mondja az elbeszélő: „Szilvia kisasszony ... kí- gyószerűen tekergette tagjait, ami beleimet is kígyószerű mozgásra ingerelte, s egy valamikor véletlenül megpillantott showénekesnőre emlékeztetett, egyszóval nemhogy vonzotta volna férfierőmet, ellenkezőleg: csillapította.” (73.) E jelenetben (s másutt is) az író intellektuális fölényét érzékelheti az olvasó, hiszen képzett szónokokat megszégyenítő módon érvel, míg Szilvia kisasszony mondanivalója csupán néhány szánalmas, magakellető mosolyra és banális mondatra korlátozódik. Sistergő malíciával örökíti meg a főhős önnön szerelmi vereségét; elszenvedett kudarcát csupán elméjének fürgesége ellensúlyozza, szelleme, intelligenciája juttatja fensőbbséghez a kínos szituációban. Érdekes, pikáns megoldás, hogy az irodalom, a mesterség világát vetíti rá a szerelem, a szexus jelenségeire, így a szöveg még áttételesebbé válik: „Hogy jól megértessem nevetséges kínjaimat: nem boldogultam a mondattal...” (85.) Akkor is ezt az ironikus metódust működteti, amikor Katit, a rajongásig szeretett fiatal menyet mutatja be: „Az egész nyúlánk jelenség könnyűnek látszott, mint egy elejtett megjegyzés, mely csak egy idő múlva, a tudat mélyére érve érezteti súlyát.” (120.) Vagy amikor arról ábrándozik, hogy Kati a nyitott szekrényajtó mögött vetkőzik: „Leereszti szoknyáját, látom a falról; a szoknya egy pillanatra megakad csípőjén, majd habozását legyőzve, tovább csúszik a földre, s hullámzó gyűrű alakban körülveszi bokáját. Ha hasonlattal akarnék élni, ... körülveszi, mint egy szép körmondat a mondanivalóját.” (146.) 1 Jean Starobinski: Ironie et mélancolie: Gozzi, Hoffmann, Kierkegaard. In: Estratto da Sensibilită e Razionalitä nel Settecento. Firenze, 1967. 459. Idézi: Paul de Man: A temporalitás retorikája. Ford.: Beck András. In: Az irodalom elméletei I. Szerk.: Thomka Beáta. Pécs, 1996. 44. 155
