Botka Ferenc (szerk.): Mérlegen egy életmű. A Déry Tibor halálának huszonötödik évfordulóján rendezett tudományos konferencia előadásai, 2002. december 5-6. - A Petőfi Irodalmi Múzeum könyvei 12. (Budapest, 2003)

Kontra Ferenc: Kollektív amnézia helyett magánarchívum

DContra CŢerene

„Elmondom önmagamat, sunyin, fél őszintén, s minden szavamra egy zaklatott, szemérmetlen kérdőjelet zárva; ez a legtöbb, amit a magam s tisztelt olvasóim érdekében tehetek.” Hogy miről kellett volna még beszélnie, erre is maga adja meg a választ: „nem kívánok szembenézni, majd válaszolni arra kérdésre, hogy ifjúságomban, édes ifjúságomban, s később férfikoromban is mi kárt tettem másokban s magamban.”

Nagyon jellemzőek ezek a bizonyos kérdőjelek, ahogyan maga is mondja, aminek nem szívesen fedné fel a lelki önéletrajzát, ott távolságtartó kérdő mondatot használ. Nagyon sok van belőlük, csupán néhány példa: „Mit kerestem a szerelemben?” „Legyünk hálásak a sorsnak, hogy tudatunk a magunk virágzását, pusztulását megduplázza?” „Mondom ezt ma, de mit mondtam akkor?” „Hogy is fogok ki magamon?” „Borítsam fel kínosan szerzett egyensúlyomat?” „Kárpótlással tartozom nekik, amiért túléltem őket?” Eleinte retorikai elemnek, később költői kérdésnek tűnnek, végül valóban csupaszon annak, amik: végső soron megválaszolatlanoknak. A stilisztikai bravúr az, amikor több helyen egész bekezdések állnak össze kérdő mondatokból. Ilyenkor az is kiderül, hogy nem ideologikusán kényes kérdésekről van szó, hanem szerzőként elmondhatatlanokról. De ezektől a személyes korlátoktól függetlenül mégis elérkezettnek látta az idejét annak, hogy számadást végezzen, vagyis ahogyan ő fogalmaz: a maga módján tegyen vallomást, ezért a küszködés a kérdésekkel, mert enélkül mégsem lenne teljes egy életmű. Megvan immár az időbeli rálátás, kirajzolódik a főhős alakja, aki úgy érzi, minden sikerért sokszor megfizetett, és útja akkor a legsimább, ha nem riad vissza a kompromisszumoktól, a kimondatlanoktól, és vereségeibe is belenyugszik, így legjobb tulajdonságai vészes kimenetelű harcokban kovácsolódnak össze.

Ahogyan személyes tragédiáiból megedződve, íróként felvértezve került ki - mintegy a maga javára fordítva a kudarcot is -, úgy végül kérdő mondataiból is. Aligha lehet ugyanis figyelmen kívül hagyni azt a kérdést, hogy: „Hány évig kellene élnem, kérdem, igaz, már mulatva magamon, hogy össze tudjam kapcsolni az élet szép végleteit?” Halálának negyedszázados évfordulóján mi sem lehetne időszerűbb, mint a felelet, amit erre a kérdésre adott: „Rég tudni vélem, hogy a gonoszságnál az ostobaság a nagyobb veszély az emberre, de még mindig annyira megütközöm az elsőn, hogy ritkán marad elég időm a másodikon való nyugalmas szemlélődésre.”

152