Botka Ferenc (szerk.): Mérlegen egy életmű. A Déry Tibor halálának huszonötödik évfordulóján rendezett tudományos konferencia előadásai, 2002. december 5-6. - A Petőfi Irodalmi Múzeum könyvei 12. (Budapest, 2003)
Veres András: Szempontok az ítélet nincs mai megítéléséhez
<Veres (András Veres András: Szempontok az ítélet nincs mai megítéléséhez Talán helyénvaló - egy emlékkonferencián megengedett ha annak indoklásával kezdem, hogy miért vállalkoztam erre az előadásra, holott nem vagyok hitelesített Déry- kutató és maga a szerző nem tartozik legkedvesebb íróim közé. Csak hát a vak véletlen folytán találkoztam vele a halála előtti napon, ha ugyan az találkozásnak nevezhető. Ő már csak fizikailag volt jelen, a Kútvölgyi Kórház folyosóján, egy tolókészülékben, végképp magatehetetlenül. Arcán a magába záruló lélek szórakozott derűje fénylett, a látvány tapintható közelségbe hozta a transzcendenciát. Ő, aki annyiszor és oly szívesen szeretett elbúcsúzni, már túl volt az efféle konvenciókon. Azóta sem tudom túltenni magam látványán. A hatvanas évektől nem győzte hangsúlyozni, hogy mennyire tehetetlen, holott nem volt az. Talán ezzel fizetett azért, hogy előtte a történelem alakítójának hitte magát, és ki kellett derülnie, hogy nem volt az. Ám 1977 augusztusában éppen annyira tűnt magatehetetlennek, amennyire korábban mondta magát. A tekintélyes életműnek nem egy darabja jelentett számomra szellemi izgalmat, legalábbis első alkalommal. De később valahogy mindegyiknek megfakult a színe - ha nem is egyik-másik részleté, de az egészé mindenképpen. Az ítélet nincs az egyetlen nagy ellenpélda, amely soha nem okoz csalódást. Hajlok rá, hogy az életmű központi alkotásának gondoljam, s mindenekelőtt ezt szeretném megindokolni. A pályakezdő Déryt én elsősorban literátus embernek gondolom, és csak másodsorban írónak. Szívesen adta át magát a különféle hatásoknak, állandóan készen arra, hogy keressen és okuljon. Különös érzékenysége volt a stílusok egymásra torlódó rétegeinek és az irodalmi irányzatok egymást tagadó gesztusainak elsajátításához és kipróbálásához. Örökségként kapta a századelő nyugtalanságát és útkereső szenvedélyét. Voltaképpen állandóan úton volt, a révbeérés és a megállapodás kegyelme nélkül. „Azt hiszem - írta ő maga is -, egy hajóhoz hasonlítok, amely üresen indult el, s az útjába eső kikötőkben szedi fel üzemanyagát”. E megfogalmazásban is lehet némi túlzás, hiszen volt neki kulturális poggyásza von Haus aus, de van abban logika, hogy újra meg újra semmisnek tudjuk azt, amit magunk mögött hagytunk. Déry is meg volt verve a modemitás csalóka ábrándjával, az újítás elementáris késztetésével. Számára természetes volt, hogy Ady az „utolsó” nemzeti költő, mert hogy a nemzeti költők kora leáldozott. Az előbbi metaforánál maradva, olyan hajó volt ő, amely nem alkalomszerűen keresi fel a kikötőket, hanem szigorú menetrend szerint halad, s lehetőleg nem fut be kétszer ugyanoda. Az ítélet nincs egyik legemlékezetesebb fejezete a Füst Milánról szóló. A karikatúrába hajló portré megformálásában nyilván szerepet játszott a kései elégtétel azért, hogy Füst Milán, az induló Nyugat elismert alakja visszaélt ifjabb és kevésbé sikeres írótársa kiszolgáltatott vagy legalább hátrányosabb helyzetével, s miközben egyenrangúként hízelgett neki, valójában a maga féktelen szerepjátszásához használta fel őt - a maga egyszemélyes színházának műértő és egyben naiv kö140
