Botka Ferenc (szerk.): Mérlegen egy életmű. A Déry Tibor halálának huszonötödik évfordulóján rendezett tudományos konferencia előadásai, 2002. december 5-6. - A Petőfi Irodalmi Múzeum könyvei 12. (Budapest, 2003)
Oltyán Béla: A G.A. úr X.-ben társadalommodellje
Olhján 'Hila silányító hatalmi manipulációjával. A látszat és lényeg ezen ellentéte fokozódik maximálissá X.-ben. Nehéz lenne megállapítani, hogy a G.A. úr X.-ben absztraháltabb formájának kialakításában a kiábrándultság és megengedő bizalom mily arányú ötvözete munkál. Déry a személyi kultusz túlkapásait nem tartja kevésbé veszélyesnek bármely időszak és társadalom antihumánus vonásainál, s ez a jelképek, mitizáló jelzések felé viszi. De módszerét más források is táplálják. Mint kiderült, Déryt nemcsak a személyiség és hatalom viszonya, az osztálykategóriákban kifejezhető elnyomó-kiszolgáltatott ellentétpár helyzete, hanem a technicizálódó emberiség együttes jövőjének kérdései is izgatják. Ez utóbbi vonatkozás pedig keresztezi, bizonyos mértékig elmossa az előbbi probléma markáns exponálásának lehetőségeit. A kettő egyszerre történő ábrázolása csak egy erősen általánosító, jelzésszerű szférában valósítható meg. E műtér, azzal, hogy allegorikus jelképes világának motívumai csak esetenként utalnak a személyi kultusz keretére, s hogy hangsúlyában az iparosodó tőkés világ jelenségrendszere közt Jcialakuló és „továbbfejleszthető” manipulálás hatalmi és személyiségjegyeit idézi, egyben kedvez is egy humánusabb hatalom perspektíváinak: konkrét történelmi mozgásformája előtt nyitva hagyja a fejlődés s a bizalom útját. E mű létrehozásának legnagyobb problémája: a negatív összkép „egyszínűségé- nek”, az ábrázolt, manipulált személyiségképlet mozgásképtelenségének, a látszat és lényeg egységében rejtőző ellentétének többdimenziós életrekeltése. A következetesen végigvitt „egynézőpontú” gúny, szatirikusság direkt formái, az egysíkú allegória stb. nem oldhatja meg e feladatot. Ezért - miként az avantgárd festő, aki egydimenziós vásznán „kiterítve”, egyszerre, egymás mellett és egymásba hatolva rögzíti a dolgok elejét és hátát, s a tárgyak belsejében levő nem látható, de tudott vonásokat, Déry is többirányú fénypászta, a „megforgatás” és „kiterítés” segítségével egyszerre akarja megmutatni a dolgok színét és fonákját, felszínét és belsejét. E módszer legszembetűnőbben talán G.A. és X. viszonyának ábrázolásában érvényesül. G.A. magatartásazonossága, a direkt módú ítélet, egy-egy megismételt mondat dallamának, hangsúlyának, a gyanúsan lelkes dicséret felhangjainak, a tagadva állítás rejtett villódzásának, a kijelentés és szituáció ellentmondásából, az állítás képtelenségéből adódó felismeréseknek (a rejtett irónia és nyílt gúny) eltérő síkjain cseng össze. (Például a külföld jellemzésének iróniája stb.) De értelmezési lehetőséget teremt, hogy alapállását tekintve egy mindannyiunk tapasztalati valóságában adott, reális viszonyulással reagál a jelenségekre. Oly jellem, akinek „ha valamiről nem volt véleménye, úgy érezte, mint aki iszapra lépett”. Meglehet: G.A. reális tartása, X.-ben is az életet, szerelmet kereső visszatérése, a lázadóknak az „űrváros” hidegségén átsütő lírai himnuszai - s általában: az írónak alkotómunkájával bizonyított makacs hite az elhangzó szó fogadtatásában - kevés X. önképe túlságosan komor tónusának ellensúlyozásához. Az is nyilvánvaló, hogy az író előszava, mely szerint tudatosan hagyta ki „a történelem valóságos ellenállását”, nem változtat a tényen, hogy a műben ennyi, és csak ez a világ teljessége. 131
