Botka Ferenc (szerk.): Mérlegen egy életmű. A Déry Tibor halálának huszonötödik évfordulóján rendezett tudományos konferencia előadásai, 2002. december 5-6. - A Petőfi Irodalmi Múzeum könyvei 12. (Budapest, 2003)
Pomogáts Béla: Déry és 1956
<'Pomoijáh (Béla lidaritás erkölcsét, amely a hűségben és a szeretetben kap igazolást. A Nikiben és a Szerelemben Déry fenntartja az újrakezdés lehetőségébe vetett hitét, jóllehet intonációja a fájdalom. A magyar forradalom napjaiban ezeknek a kiküzdött eszményeknek és értékeknek a jegyében vetett számot a forradalmi eseményekkel, sokasodó tapasztalataival. Nemcsak feleségével együtt 1956. október 23-a és 1957. január 18-a között vezetett naplója tanúskodik erről, hanem Nagy Imre miniszterelnökhöz intézett „nyílt levele”, a Nagybudapesti Központi Munkástanács ülésein elmondott két felszólalása, több nyilatkozata és mindenekelőtt az Irodalmi Újság november 2-i, úgynevezett „forradalmi számában” közzétett Barátaim címet viselő publicisztikája. Ebben az írásában szinte önkínzó vallomásossággal szólt arról, hogy önvádat kell éreznie a véres események következtében: „amikor az első puskalövés elhangzott, kiszaladt a fejemből a vér: ezért te is felelős vagy. Beszéltél, lázítottál: hogy fogsz elszámolni a halottakkal? Az utcán szaporodtak a temetésre váró holttestek. Menj ki és fogd le a gyilkosok kezét! Én nem tudom egyszerűen tudomásul venni, hogy forradalom nincs véráldozat nélkül. Minden elhangzott puskalövés után félig eszelősen azt éreztem, hogy én nyomtam meg a ravaszt. Hiszek az emberi lelkiismeretben, s a vádlottak padjára ültettem magam.” A vallomásnak mégsem ez az önvád adja meg a tónusát, hanem a büszkeség amiatt, hogy a magyar írók és közöttük ő maga „mesterségüknél fogva első hallói és leírói lehettek a nemzet szavának”. És a felelősségtudat avégett, hogy a forradalom őrizze meg azt az erkölcsi tisztaságot, amelyből fogant: „Barátaim, ha szavaimnak van valami hitele, hallgassatok meg: óvjátok meg a forradalmat. Olyan méltósága volt eddig, amilyet csak az igazság adhat eszmének, embernek. Egy dologra figyeljünk most: nem a bosszú órája ütött, hanem az igazságtevésé. Aki bűnös volt, azt bíróság elé kell állítani. De a tévedőket ne kínozzátok, mert ne feledjük el, hogy százezren tévedtek, mert megtévesztették őket. A forradalom győzött, de ha nem adunk neki időt, hogy erőre kapjon, újra elbukhat. El is sikkaszthatják azok, akiknek érdekük. Fogjunk össze. Egy hazánk van s egy életünk. Ha szavamnak van hitele: fogjunk össze, ne egymás ellen hadakozzunk! Bízzunk a nép erejében és tisztességében.” Vajon Déry megijedt volna a népfelkelés kényszerű és elkerülhetetlen következményeitől? Nem hinném, az idézett írásban inkább az a moralista szólalt meg, aki erkölcsi mérlegen kívánja megítélni még egy nagyszabású történelmi népmozgalom eseményeit is, illetve az a baloldali értelmiségi, aki szeretné hinni, hogy október 23- a valóban a „demokratikus szocializmus” irányába nyitott utat. Arról persze most hiábavalóság lenne értekezni, hogy mi minden történt volna Magyarországon az október 23-i forradalom sikere esetén. Az azonban bizonyosra vehető, hogy a forradalmi események a méhükben hordoztak olyan konfliktusokat is, amelyekkel utóbb meg kellett volna küzdeni. Éppen Déry ötvenhatos naplói tanúsítják azt, hogy az írószövetségben, nevezetesen a november 2-án rendezett taggyűlésen, valóban felszínre kerültek az irodalmi életben korábban rejtőző konfliktusok. Igaz, akkor ezeket Illyés Gyula és Veres Péter okos diplomáciai érzékkel lényegében le tudták csillapítani. 105
