Botka Ferenc (szerk.): A Petőfi Irodalmi Múzeum évtizedei. Dokumentumok, írások, vallomások - A Petőfi Irodalmi Múzeum könyvei 11. (Budapest, 2000)
„A múzeum története nem kis mértékben a kiállítások története" - Lencsó László: Szubjektív sorok Miklós Róbertról (1917-1980)
sohasem szabad elfeledkeznünk. Ahogy arról sem, hogy nemcsak kiharcolta, megteremtette, hanem vezető' szakfelügyelőként óvó szeretettel felügyelte és gondozta is őket, s nemcsak az általa terem tetteket, hanem mindegyiket. Valamint arról sem - és ezt az őt még személyesen ismerő vidéki kollégák velem egybehangzóan tanúsíthatják -, hogy mindent tudott ezekről az emlékhelyekről, településtörténetet, néprajzot, iskolatörténetet. Kitűnő szakfelügyelő volt. Nem a hatalmánál fogva - hiszen az csak képletesen volt -, hanem a gyakorlatban is megvalósított alapelve miatt, mely Vörösmartynak a hétköznapokba átültetett tanításából eredt. „A múltat tiszteld a jelenben, s tartsd a jövőnek!" És attól, hogy a szakmai munkán túl emberként is ismerte a területen vele együtt dolgozókat. A íegtöbb helyen szinte családtagként kezelték, megbeszélték vele minden problémájukat, kérték a segítségét az élet ügyes-bajos dolgaiban. S Robi ahol tudott, segített, felvételiben, lakásszerzésben, publikáció elhelyezésében, ahol csak lehetett. Vezető szakfelügyelővé történő kinevezésekor Várkonyi Nándor a következő sorokkal gratulált neki: „Némi megdöbbenéssel értesültem főfőnökké tételedről, s hogy úgy mondjam, aggállyal gratulálok. Örvendek, mert úgy érzem, hogy ez a megbízás azt jelenti, hogy főerősségük vagy, s ez csak pozíciód szilárdságát mutatja, viszont robotod szaporodása miatt túlterheléstől féltelek, mert amúgy túl lelkiismeretes vagy. Azt nemigen kívánom, hogy de facto ilyen magas vezető helyre kerülj, mert ha valaki magadfajta nagyfőnökké válik, nyomban meg szokott indulni ellene a fúrómunka, azért azt kívánom, hogy a legjobb érdekeid és kívánságaid szerint alakuljon ki a helyzet." A teljességhez tartozik, hogy nem emlékszem senkire, aki Robit komolyan „fúrta" volna. Ellenkezőleg, látogatásait szeretettel várták, eseményként kezelték. S ő, amíg tehette, egyre fáradtabban, egyre nehezebben zakatoló szívvel, de mindenhová ment, az utolsó pillanatig, nyugállományba helyezéséig, sőt még ezután is, egészen halála pillanatáig naprakész volt az emlékházak minden dolgában. Hiszen az előbb felsoroltak mindegyike a saját édes gyermeke, teremtménye volt. Ma is előttem van, ahogy utolsó látogatásunkkor Szatmárcsekén, a Kölcsey-emlékházban, a Himnuszt hallgatva kicsordult a könny a szeméből. Nem szabad azonban elfeledkeznünk az irodalmi kiállításokról sem, hiszen Robi ezen a területen is meghatározó személyiség volt. Az irodalmi kiállítás szerintem máig viták kereszttüzében álló műfaj, van aki még a lét- jogosultságát is megkérdőjelezi, mások késhegyre menő vitákat folytatnak feladatáról, stílusáról, a megjelenítés mikéntjéről stb. Egy azonban bizonyos: a kiállítás rettentően nehéz, nagyon munkás irodalomnépszerűsítő tevékenység. S ráadásul nem kifejezetten maradandó valami, különösen az időszaki kiállítás, s mint tudjuk, azért a legtöbb ebből akad. Ám Róbertnak itt is sikerült maradandót alkotni, én azt mondanám, iskolát teremteni. Ezen a téren is lenyűgöző ismeretanyaggal, szakmai tudással rendelkezett. Kitűnő esztétikai és arányérzéke jól párosult fotótechnikai, faipari, belsőépítészeti ismereteivel. Az általa rendezett kiállítások stílusa klasszikusan konzervatív volt. Ezen sokA Petőfi-szoba Dumvecsén 85
