Botka Ferenc (szerk.): A Petőfi Irodalmi Múzeum évtizedei. Dokumentumok, írások, vallomások - A Petőfi Irodalmi Múzeum könyvei 11. (Budapest, 2000)
„A múzeum története nem kis mértékben a kiállítások története" - Hevesy Iván: Emlékkiállítás Sugár Kata fényképeiből a Petőfi Múzeumban
Hevesy Iván EMLÉKKIÁLLÍTÁS SUGÁR KATA FÉNYKÉPEIBŐL A PETŐFI MÚZEUMBAN A Magyar Fotóművészek Szövetsége rendezésében megnyílt kiállítás a Horthy- Magyarország fotókultúrájának kettős arcát idézi: a fotósok többsége, a legkiválóbbak is, a társadalmi valóságtól elfordultan szolgálták a reakció figyelemelterelő törekvéseit, belefeledkezéssel a világ apró-cseprő látványaiba és a közönyös természet szépségeibe. A kisebbség azonban, a maroknyi kevesek ráébredtek „a hárommillió koldus országában" a művészet mélyebb és magasabb hivatására: harcolni a társadalmi igazságért, felrázni, rádöbbenteni embertársaikat a társadalom állapotaira, könyörtelen leleplezésekkel. A bátor úttörők, a harmincas évek legelején, A mi életünkből kiadvány fiatal fotósai mind megérdemlik, hogy visszaidézzük nevüket: Bass Tibor, Bergman Teréz, Bruck László, Frühof Sándor, Haár Ferenc, Lengyel Lajos, Schmidt Anna és Tabák Lajos. Szolnoki kiállításuk megnyitása után csendőrszuronyok közt faggatták őket: vallják be, hogy nemcsak a biztatást, hanem az egész lázító képanyagot a Szovjetunióból kapták. Szociofotós munkálkodásuk megszakadt, legalábbis az újabb sorozatok publikálása. De a következő esztendőkben új alakban támadt fel a harcos fotóművészet, női fotográfusok munkálkodásában, akik a női lélek mélységes részvételével, szívük gyökeréig hatoló reagálással fogták fel az arcokról feléjük villanó, feléjük sötétló' embersorsokat, szemük, fantáziájuk és filmjük érzékeny ideghártyájára. Köztük Sugár Kata, akiről kortársai alig tudtak, és akit tragikus körülményei, fiatalon bekövetkezett halála abban is meggátolt, hogy fotóit közzétegye. Ez a kiállítás tehát valóban nagy adósságot törleszt szociofotóinak bemutatásával, hogy ne csak mi, kortársai, hanem a fiatalok is megismerhessék művészetben nagy értékű, hatásban megrendítő élete művét. A témában, megoldásban gazdag és változatos, az elmének és szívnek sok-sok húrját érzékenyen megrezdítő gyűjtemény az „emlékkiállítás" címét viseli. Pedig a fényképek sokkal többet jelentenek eleven valóságukkal, mint emléket: a képek nem csupán dokumentumai a múltnak, ezért tudják olyan eleven erővel megmarkolni még ma is a szemlélők képzeletét, gondolatait. Sugár Kata és szociofotós kortársainak eszméltető, leleplező jelentősége ma sem gyengült, hanem csak módosult. Fotóik teljesítik azt, amire még mindig szükség van: hogy megvilágítsák a múlt bűnös erőit és óvjanak bennünket a könnyelmű felejtéstől. Intsenek bennünket az eltaposott életeket, irgalmatlan sorsokat kivetítő arcok, alakok ábrázolásával, a le- törölhetetlen nyomok megőrzésével, emlékeztessenek arra a világra, amelyben élnünk kellett. A fiataloknak pedig, az újabb nemzedéknek, hogy a képeken keresztül visszapillantsanak apáik múltjába, elrettentésül. A képeket Langer Klára rendezte kitűnő hatáskompozícióba a falakon, miután lelkes, áldozatos munkával előkészítette a szép anyagot: új, korszerű ruhába öltöztette a képeket, átköltötte a modern nagyítási technika fejlettebb nyelvére. Nem lehet elhallgatni egy másik észrevételt sem. A képanyag régi igazságot bizonyít: kevesebb több lett volna. Kubikos- és bányászfejeinek hosszú sora egyhangúan ugyanazt mondja. És nem is sokat. A jelenetes ábrázolások egy része pedig csupán előkészítő vázlatnak tekinthető. Az anyagnak egyharmada ezáltal kissé fel58
